Anne Applebaum nem ostoba. Nem véletlenül tüntették ki néhány évvel ezelőtt Petőfi-díjjal, és nem véletlenül kapta meg a Pulitzer-díjat sem. De úgy tűnik, a sikerek nem mentenek meg senkit sem attól, hogy a sértettség elhomályosítsa a látását. Igazán kár, mert kifejezetten élvezhető volt Applebaum minőségi kommunistázása.

A Mandinernek adott interjújából sajnos az derül ki, hogy valamiféle hosszú pihenéssel vagy terápiával lehetne helyreállítani azt a bizonyos kapcsolatot a valósággal. A valósággal való kapcsolata nem feltétlenül azért szakadt meg Applebaumnak, mert a kellő tudás hiányzik hozzá, hanem azért, mert az indulatai vezérlik a megnyilatkozásait.

Ezek az indulatok persze emberileg érthetőek. Applebaum férje már nem Lengyelország külügyminisztere, és az a kormány sincs már, amelynek tagja volt. Az írónő minden bizonnyal szentül hitt abban a küldetésben, amit a korábbi lengyel kormány tűzött ki maga elé. Kívülről és utólag szemlélve azért ez nem egy túl dicsőséges küldetés. Végső soron abban merült ki, hogy a lengyel kormány a berlini és a washingtoni külügyminisztérium kirendeltsége legyen. Tekintettel arra, hogy a berlini kormány immár hetven éve a washingtoni kormány kirendeltsége, legalább a kettő között nincs különösebb feszültség. A kísérlet előreláthatóan is a biztos kudarcot vetítette előre, hiszen még ha Washingtonnal meg is barátkoznak, a közismerten és hagyományosan rendkívül „németbarát” lengyel nép nem volt képes lenyelni azt, hogy a miniszterelnökük derékig van a német kancellár hátsójában. Legalább ő örülhet, szolgálatait az Európai Tanács elnöki posztjával jutalmazták az illetékesek (és a hátsó birtokosai).

Férje és a korábbi kormány kegyvesztettségénél csak a személyes sértettség zavarhatja jobban, amit az interjúban említi is: hogy nem olvassák a könyveit. Vagyis valójában az a világrengető evidencia zavarja Applebaumot, hogy Danielle Steelt többen veszik, mint a gulagról írt könyvét. Ez valóban sajnálatos, de mi ebben a meglepő? Ez már utal a valósággal való kapcsolat elvesztésére, amely továbbgyűrűzik és mélyül, amikor Ukrajnáról és a bevándorlásról ejt szót az írónő.

Ekkor ugyanis a többnyire tájékozott történész átfordul az egyszeri kernerzsoltba. Ukrajnát a magyarok fel akarják osztani, a V4-ek pedig „rasszisták”. Vannak ugyan olyanok, akik ugyancsak ellenzik a tömeges bevándorlást és a merkeli politikát, de azok mindezt selyem zsebkendővel teszik, civilizáltak és nyugatiak. Õk ugyan kvázi gettókba tömörítették a bevándorlóikat, velük végeztetik el a piszkos munkát, de nem mondanak „rasszista” dolgokat. Szegény Applebaum, ha felidézné magában, hogyan beszélnek az angolok a lengyel bevándorlókról… Az írónő valójában a nyugat képmutatását dicséri.

Anne Applebaum hitt abban a nagyszerű tervben, hogy az európaiak igazodjanak az amerikai ideológiai elvárásokhoz (lásd: „rasszizmus”-ellenesség), és, hogy legyen minden európai nemzet német gyarmat. Ezt igyekezett kiszolgálni a korábbi lengyel kormány is, amely azonban megbukott. Ennek a politikának szép lassan sehol sem maradnak támogatói, ezért Applebaum keserű, sértett értelmiségi lett. Akinek nem olvassák a könyveit, és aki nem akar beszélni magyarokkal, mert azok kérdeznek.

Kár érte. Nagy kár.