Becslések szerint tavaly közel 15 ezer ember halt bele a munkájába Japánban. A hivatalos kormányzati statisztikákba ennek csak a tizede, 1465 ember került bele, az ő családjaik jogosultak állami kártérítésre. A japán munkamorál és munkáltatói szokások többi áldozatáról csak az ő hozzátartozóiknak segítő érdekvédelmi szervezet emlékezik meg.  Az áldozatsegítők szerint a kormány az üres propagandán és a szűkmarkúan osztogatott kártérítésen kívül nem sokat tesz a probléma felszámolása érdekében, pedig a jelenségről már a nyolcvanas évek eleje óta társadalmi vita zajlik.

Ha a bíróságon sikerül bizonyítani, hogy valaki halálra dolgozta magát, a hozzátartozói jelentős, akár 1 millió dolláros kártérítésre is igényt tarthatnak a munkáltatótól, az államtól pedig évi 20 ezer dolláros kompenzációt várhatnak. Nem csoda, hogy a bíróságok mindent megtesznek, hogy alacsonyan tartsák a karosi-statisztikákat, hiszen ez üzleti és állami érdek egyaránt. Az így "meghamisított" adatok azonban elfedik a probléma valódi dimenzióit és hiteltelenítik a megoldására tett javaslatokat.

Ezek között első a Japánban szokássá vált "ingyenes túlóra" intézményének eltörlése. A munkáltatók ugyanis evidensnek veszik, hogy a munkavállalójuk a szűken szabott feladatain túli adminisztratív, tréning és konzultációs teendőit rendes munkaidején túl, gyakran hétvégén, de külön kompenzáció nélkül végezze el. A dolgozói hűség demonstrálásának egyik legáltalánosabb módja, hogy ki meddig marad bent a munkahelyén aztán, hogy szerződéses munkaideje lejárt. Buzgóságáért cserébe a dolgozó biztos lehet fokozatos előmenetelében, de legalábbis nyugodtan alhat, kevésbé kell attól tartania, hogy foglalkoztatói elégedetlenségükben elbocsátják.

Ezért nincs semmi meglepő abban, hogy az emberek összeesnek a futószalagnál a kialvatlanság és az éhség miatt, hogy harmincasok szívrohamot kapnak heti 100 plusz órás munkahetek, évi 3000 átdolgozott munkaóra után, főleg úgy, hogy évek óta egyetlen szabadnapot sem vettek ki, nehogy megszólják őket. Nem ritka, hogy a folyamatos három műszakozás során évente akár 4000 munkaórát is összegyűjtenek az ideiglenes szerződéses dolgozók, csak hogy bizonyítsák, méltók az állandó szerződésre. Van aki már ebbe, van olyan is, aki végül a csalódásba hal bele, hogy mégsem sikerült megszereznie az áhított melót. A munkahelyi stressz, vagy épp az elbocsátások kudarca is riasztóan sok embert hajt öngyilkosságba.

A karosi egyre gyakoribb előfordulásáért sokan Abe Sinzo kormányát is felelősségre vonják. Az Abe-kormányzat szerintük rosszul reagált a Japánt fojtogató munkaerőpiaci problémákra, amikor a foglalkoztatási szabályokat még az eddiginél is lazábbra fogta. A munkaadók ugyanis már a 2 évtizedes gazdasági válság során változatos stratégiákat eszeltek ki arra, hogyan zsigereljék ki a dolgozókat – az elbocsátottak helyére nem vettek fel új embereket, az extra munkát a megmaradt alkalmazottak között terítették szét, vagy éppen ideiglenes szerződéssel foglalkoztatták a munkavállalók többségét, így kényszerítve őket a minél több munkára. Nem volt ritka az sem, hogy eleve szerződésbe foglalták, hogy a munkavállalóknak havi 80 óra fizetetlen túlórát kell vállalniuk, aminek az órabérét mulasztás esetén a rendes bérükből vonják le.

Most azonban ugyanők azzal szembesülnek, hogy az elöregedő japán társadalom nem képes elegendő munkaerőt biztosítani; minden álláskeresőre 1,3 ajánlat jut, így azok, akiknek van állásuk, megint nagyobb terhet vesznek a vállukra, munkahelyük fennmaradása múlik rajtuk. Legalábbis ezzel a maszlaggal etetik őket a főnökeik. A jobbára ideglenes szerződéssel foglalkoztatott fiataloknak pedig még mindig a 20 éve használt mesét adják el: ha bizonyítják lojalitásukat és rátermettségüket azzal, hogy kidolgozzák a belüket, állandó szerződést kaphatnak.

Nem csoda, hogy a túlzásba vitt munka áldozatainak többsége mostanában ilyen ideiglenes szerződéssel alkalmazott dolgozó volt, többségük ráadásul nő. Hogy a trendet megfordítsa, a kormány most azt tervezi, hogy kötelezővé teszi a fizetett szabadság intézményét Japánban. Ezzel akarják elérni, hogy a munkavállalók a rendelkezésükre álló 18,5 fizetett munkanapnak ne csak a felét vegyék ki, hogy ne érezzenek szégyent amiatt, hogy igénybe veszik a megérdemelt pihenőidőt. Egyelőre kicsiben kezdik a szoktatást: több cég bevezette a napközbeni pihenőidőt (20-30 percnyi szundi engedélyezett munkaidő alatt), amelyet azzal a szöveggel adnak el, hogy növeli a dolgozói teljesítményt, hiszen másként mindenki szégyellné bevállalni, hogy bizony az ő kapacitásai is végesek.

(Reuters, Guardian)