Legkedvesebb barátom lepett meg egy hívással a minap. "Van egy szabad jegyem a milánói Dream Theater koncertre. Jössz?" Nem sokáig gondolkodtam a lehetőségen, hisz óriási kedvenceim Petrucciék, a világ legjobb zenészei között tartom számon őket. A hívás után pár nappal azon kaptam magam, hogy gyalogolok a Viale Sacra-n a Teatro degli Archimboldi felé országos cimborámmal és félórán belül előttem fognak állni az általam "istenkirályoknak" becézett muzsikusok, a Dream Theater.

Addig viszont történt 1-2 érdekesség ami váratlanul ért. Rengetegen közelítettek a színház felé és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy előttem 3 méterrel egy gépfegyveres katona áll, és veszettül vízslatja a koncert felé igyekvőket. Ettől egy pillanatra megszeppentem, mert ilyen látványra nem számítottam. Egyben kíváncsi is lettem és elkezdtem jobban megfigyelni a környéket. 5 fegyverest számláltam meg. Rögtön beugrottak a novemberi, párizsi események. Ez lett hát a hatása!

Érdekes módon a motozás inkább szúrópróba szerűen működött, pedig a bejárat előtt már mindent kivettem a zsebemből, ami egy picit is gyanús lehetett. Valószínűleg elég ártalmatlan képet vághattam. A helyünket hamar megtaláltuk, a 4. sor közepén, ami kellően közel van a színpadhoz.

Amint leültem rögtön elővettem a mobilom, hogy a színpadképet lefényképezzem. Nem sikerült, ugyanis 2 másodperc elteltével - nem vicc, kettő!!! - hozzám lépett egy biztonsági ember és határozottan felszólított, hogy ne készítsek se képet, se videó felvételt. Ezt szerencsétlennek megállás nélkül kellett művelnie. Később, a koncert közben is.

Koncert! Ez nem jó szó arra, amit szombaton este átéltem az Archimboldo Színházban. Eleve szokatlan, hogy egy metál koncertet ülve néz és hallgat - majdnem - végig az ember. Ez egy igazi hangverseny volt. Akik ismerik őket, jól tudják, hogy a Dream Theater a progresszív metál stílusának legnagyobbjai és ehhez méltóan cselekedtek a színpadon. Talán a körítésnek is köszönhető, de a zenének mindenképpen, hogy olyan érzésem van, hogy inkább egy hangversenyen vagyok.

Jordan Rudessék az új lemezt adták elő az elejétől a végéig. Ez azért nagy teljesítmény, mert dupla CD-ről beszélünk, amely 130 percnyi anyagot tartalmaz. És szinte hiba nélkül lenyomták az egészet. Azért szinte, mert a hangosítással akadtak problémák. Pont náluk elengedhetetlenül fontos, hogy a hangszereket külön-külön tisztán lehessen hallani, mert mindannyian mesterei a maguk instrumentumának. Sajnos ez nem valósult meg. Esetenként nagyon kásásnak hangzott a zene, ami jelentősen ront az élvezhetőségen. A másik dolog, ami bebizonyosodott, hogy a banda énekese, James LaBrie nem terhelhető. Az együttesnek 3 koncertje volt Milánóban, 3 egymást követő napon és bizony az öreg rockerből nem jöttek ki rendesen a magas hangok. Õ is érezte ezt, mert a rizikósabb részeket megpróbálta mélyebb hangfekvésben megoldani.

A többiek viszont - Jordan Rudess, a billentyűknél, John Myung, a basszussal, Mike Mangini, a doboknál és John Petrucci a gitárokkal - a csúcson pörögtek, ahogy szoktak. Csodálatos, amit ezek az embereket tudnak. Maga a zene is csodálatos volt. Valami grandiózust akartak alkotni ezzel a lemezzel. Sikerült. Elsőre nehezen befogadható, de egyből érzékelhető, hogy valami egészen különlegessel állunk szemben. Koncerten - hangversenyen - pedig hátborzongatóan csodálatos... ha minden klappol, a hangosítás is... Így is volt több olyan pillanat, hogy lúdbőrzött a hátam. Egy újabb feledhetetlen élmény a Dream Theater-rel és nem csak a gépfegyverek miatt!