Kína tavaly kétharmadával megnövelte az európai vállalatok felvásárlására elköltött keretét. A tavaly Európában befektetett 20 milliárd eurónyi kínai pénz 70 százaléka állami vállalatoktól származott, és néhány nagyvadra koncentrálódott: megvették a Pirelli gumigyártót az olaszoktól, a Louvre Hotelláncot és a Club Med luxusszálló-hálózatot a franciáktól, bevásárolták magukat a Reaal holland pénzügyi szolgáltatócégbe, és szintén a hollandoktól megvették kilóra az NXP félvezető-gyártó egy teljes ágazatát. Mindez, mivel állami vállalatokon keresztül történt, közvetve-közvetlenül a kínai állam európai befolyásszerzésének tekinthető.

Ez önmagában is aggodalmat ébreszthet egyesekben, de lehet még fokozni. A kínai tőkével ugyanis jön a kínai vállalati kultúra is, illetve annak hiánya. Hónapig elhúzódó, bürokratikus döntéshozatal, hosszú távú stratégia és perspektíva nélküli vállalatvezetés és a nemzetközi standardok teljes hiánya – általában ez jellemzi a kínai állami vállalatokat, ezt a szemléletet hozzák magukkal Európába is.

A vállalatok lassú reakcióideje (minden döntést jóvá kell hagyatni Pekinggel is, hiszen állami pénzről van szó), a rövid távú tervezés (a vállalatok élére legfeljebb 2-3 évre nevezik ki a vezetőket, akik már posztjuk elfoglalásakor a következő feladatra koncentrálnak, így vállalatvezetési stratégiát soha nem alakítanak ki) és a nemzetközi tapasztalat hiánya hosszú távon mind a kínai kézbe került cégek versenyképességének rovására megy.

Ezt a szemléletet várhatóan az általuk irányított vállalatoknál is meghonosítják. De ennél nagyobb károkat is okozhatnak az európai gazdaságban: a kínai állami vállalatoknál ugyanis a pénzügyi fegyelmet egészen másként értelmezik, mint Európában. Az európai piacon terjeszkedő vállalatok európai mércével mérve menthetetlenül el vannak adósodva, európai hitelező feléjük se nézne, nemhogy a tavalyihoz hasonló cégfelvásárlásokhoz finanszírozást biztosítana számukra. Nekik azonban megvan a maguk jóságos nagybácsija, a kínai állam, amely az európai befolyásszerzés érdekében hajlandó újabb milliárdokat önteni ezekbe a cégekbe.

A kritikusok épp ezt tartják a legaggasztóbbnak a kínaiak európai térnyerésében: a bújtatott állami befolyásszerzést, az ellenőrizetlen állami támogatások rendszerét, amely a cégek versenyképességét a gyenge menedzsment és a piac törvényei ellenében is garantálni tudja, úgy, hogy közben Kína otthon továbbra is útját állja a külföldi beruházóknak. És bár a kínai cégeken gyakran számon kérhető a hosszú távú stratégia hiánya, a kínai államon semmiképp: az európai befolyásszerzés épp azokban a szektorokban a legintenzívebb, amelyeknek a kínai piaca még mindig teljesen el van zárva a külföldi befektetők előtt. Így kell építeni a globális monopóliumot.
 

(Financial Times)