Z. bácsi egy emelettel felettünk lakott. Mindig szép ruhában, vasalt ingben járt. Nagyon szerette az unokáit és sohasem kiabált a feleségével. Egyenes tartással, büszkén, méltósággal és szépen élt.

Z. bácsi egy igazi polgár volt.

Az egyik nap összetalálkoztam vele a lépcsőfordulóban.

Még mindig Gyurcsányék voltak kormányon és megint valami förtelmeset műveltek.

Z. bácsi csak ingatta a fejét.  Arról beszélt, hogy ő nem felejt. Elmondta, mit csináltak vele ’56-ban a kommunisták. Hogyan halt bele legjobb barátja a sorozatos megaláztatásokba. Elmondta azt is, mi történt vele az Andrássy út 60. alatt és azt is, hogyan tették tönkre az életét a kommunisták évtizedeken át.

„Hát nem értik...”- mondta – „hogy szavazhatnék én ezekre. Bármit mondhatnak, bármit ölthetnek magukra, bárhogy nevezik is magukat, ezek ugyanazok maradnak.”

Tőle tanultam azt is, hogy a rövid mondatok értékesek.