Mikor már az emberiség kicsit hátradőlhetett és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Irán nem fog egy darabig atomfegyvert fejleszteni magának, az izgalmak fenntartásának kedvéért, új veszedelemmel kellett megbarátkoznia: Észak-Korea nagy hatótávú rakétát lőtt ki a világűrbe. Pedig messze nem ez tűnik a legnagyobb bajnak.

Sokakba élesen hasított bele a felismerés: míg mindenki a közel-keleti ország lefegyverezésével volt elfoglalva, a farvízen Kim Dzsongun felpörgette azokat a fejlesztéseit, amik a nukleáris fegyvereit érintik. Persze, érthető, ha sokáig senkinek se jutott eszébe komolyan foglalkozni az utolsó kommunista diktatúrával, mivel az utóbbi években sorra bukta be az összes rakéta kísérletét. Csakhogy ez egy logikai hibásnak bizonyult. Már csak azért is, mert sehol sincs leírva, hogy ha valakinek valami háromszor-négyszer nem sikerül, akkor soha se fog…

Arról az apróságról nem is beszélve, hogy azt eddig is tudtuk, hogy Észak-Koreának vannak atomfegyverei, és ahhoz se kell igazán nagy ész, hogy rossz előjelnek vegyük, ha valaki kilép az atomsorompó-egyezményből, ahogy azt a kommunista diktatúra 2003-ban meg is tette.

Hetven évvel az új-mexikói első kísérleti atomrobbantás, és jó 25 évvel a Szovjetunió felbomlása után az Egyesült Államok, valamint az oroszok együtt körülbelül 16 000 atomfegyvert birtokolnak (Oroszország megközelítőleg 7500-at, az Egyesült Államok pedig 7200-at). Ehhez képest Irán pontosan nulla, Észak-Korea pedig 10 bevethető atombombával rendelkezik.

Mondunk jobbat: az USA és az oroszok által birtokolt 16 000 nukleáris robbanófej a világ összes atomfegyverének 94 százalékát teszik ki, sőt a két szuperhatalom a teljes arzenáljukból jelenleg is kilövésre kész állapotban tart 1800 atomrakétát, csak úgy a biztonság kedvéért.

Persze nem akarjuk lekicsinyíteni a veszélyt, amit az okozhat, ha olyan öntörvényű országok, mint Irán és Észak-Korea atomfegyverekkel zsonglőrködik, de azért, ha belegondolunk, lehet nem ártana elkezdenünk kicsit jobban aggódni amiatt a kilövésre váró 1800 robbanófej miatt is.

Még mielőtt szó érné a ház elejét: az elmúlt 30 évben, mind az oroszok, mind pedig az amerikaiak nagyon sokat tettek, saját arzenáljuk csökkentésért, és egy ideig tényleg nagyon szép eredményeket értek el. Például 1980-ban, mikor a világpolitikát még Ronald Reagan és Leonyid Brezsnyev határozták meg a világ nem kevesebb, mint 70 000 különálló nukleáris robbanófej veszélyével nézett szembe. Mostanra ez a szám durván megcsappant. Amellett se érdemes elmenni, hogy elég sok ország önként lemondott arról, hogy saját atomfegyvere legyen, úgymint Brazília, Argentína, Dél-afrikai Köztársaság. Sőt, még a Szovjetunió volt tagköztársaságai is: Kazahsztán, Ukrajna és Fehéroroszország.

És igen, az Iránnal júliusban kötött átfogó megállapodást, aminek értelmében a közel-keleti ország ellenőrizhetővé tette nukleáris programját és garantálta, hogy az kizárólag békés célokat szolgál, nagyon nagy előrelépés. Amennyiben ezt sikerülne elérni Észak-Korea esetében is az óriási pofon lenne az atomfegyverek illegális terjedésének – már csak azért is, mert ezen a két országon kívül jelenleg nincs másik, amelyik saját atomfegyvereket szeretne fejleszteni.

Mert az atomfegyverek illegális terjedése csak egy dolog. A 16 000 darabnyi atomfegyver önmagában is hordoz némi veszélyt, főleg, ha nem kezeljük őket elég körültekintően. Butaság lenne feltételezni, hogy egy atomkatasztrófa csak úgy jöhet létre, hogy a folyton durcás óvodást játszó Kim Dzsongun egy reggel úgy dönt, hogy ő bizony megkezdi a harmadik világháborút – pedig az észak-koreai rakéta a szakértők szerint simán el tudja érni az USA nyugati partját.

Először is egy baleset sokkal valószínűbb akkora arzenál esetében, mint amivel az USA és az oroszok rendelkezik. Még 1958-ban egy B-47-es amerikai bombázó véletlenül hidrogénbombát dobott a dél-karolinai Myrtle Beach-re, és csak a szerencsének köszönhető, hogy a bomba végül besült. De 1961-ben szintén Karolinában, Goldsboro felett hullott darabjaira egy amerikai gép fedélzetén két hidrogénbombával. Ez esetben is csak az Isteni szerencse segített, az egyik bomba ugyanis a gép szétesése után működésbe lépett, ráadásul a véletlen detonációt meggátló négyféle biztonsági mechanizmusból három csődöt mondott. Végül egy filléres biztosíték akadályozta meg, hogy az észak-karolinai város ne váljon a földé egyenlővé.

Nem csak a múltban voltak problémák. Egy B-52-es amerikai bombázó 2007-ben úgy repült át az észak-dakotai Minot légibázisról a barksdalei katonai repülőtérre, hogy a gép legénysége nem is tudta, hogy a repülőn hat nukleáris robbanófej is van. Ez nem tűnik akkora problémának, csakhogy a gépet leszállás után nem őrizte senki, sőt a Minot légibázison észre se vették, hogy eltűntek az atomfegyverek.

Még 1970-ben a Spanyolország és Franciaország partja mentén elterülő Vizcayai-öbölben süllyedt el a szovjetek K-8 nevű tengeralattjárója, aminek fedélzetén egy hadgyakorlatról visszafelé tartva tűz ütött ki. Az atomhajtású jármű április 8-án gyulladt ki és három nappal később süllyedt el vontatás közben, a legénység 52 tagjával, na meg azzal a 24 atomtorpedóval, amit szállított. Nem ez volt ez egyetlen ilyen eset, a Bermuda-háromszögben 1986. október 6-án süllyedt el egy újabb, K-219 nevű ballisztikus atomrakétákat szállító tengeralattjáró. A jármű megmentésére tett kísérletek kudarcot vallottak, így végül a fedélzeten lévő 16 ballisztikus rakétával, és az azokhoz tartozó 34 atomtöltettel együtt elsüllyedt.

Balesetek természetesen csak a kisebbik része a problémának, ami aggasztóbb, hogy az atomfegyverek kiöregednek. Pontosabban ez önmagában nem lenne akkora baj, ha a nemzetek megragadnák a kínálkozó alkalmat és felhasználnák arra, hogy végleg leszereljék nukleáris arzenáljukat. Csakhogy erről szó sincs. Az USA és Moszkva is inkább amellett döntött, hogy a „nyugdíjazott” atomtöltetek modernebbekre, és ezáltal jóval pusztítóbbakra cseréli.  

Ezt a felhalmozott mennyiséget, és annak a pótlását pedig semmi se magyarázza. Elképzelhető, hogy egyszer egy katonai konfliktusban be kell vetni egyet, vagy mondjuk legrosszabb esetben egy tucatot, na de 7000-et?

Itt akár lehetne hivatkozni a kölcsönösen biztosított megsemmisítés doktrínájára, de egyszerűen az se ad magyarázatot arra, hogy minek 25 évvel a Szovjetunió felbomlása után is több ezer atomfegyver egy országnak. Hacsak nem érzékelik a felek úgy, hogy itt az ideje egy újabb hidegháborúnak.

Mióta 2013-ban kitört a kelet-ukrajnai válság, majd azt követően az oroszok annektálták a Krím-félszigetet, érezhetően nő a feszültség a NATO és Oroszország között. Egymást érik az aggasztóbbnál is aggasztóbb bejelentések és események. Kezdve azzal, hogy az orosz légierő egyik legfőbb szórakozása, hogy megsértse balti államok légterét, folytatva azzal, hogy a NATO több ezer katonát delegálna Európa keleti térségébe, hogy erőt demonstráljon a növekvő orosz politikai és katonai befolyással szemben. Az újabban kiélezett viszony Ankara és Moszkva között csak hab ezen a tortán.

De van itt nekünk Putyin bejelentés is, miszerint Oroszország a jövőben komolyan fejleszteni fogja az atomfegyvereit – még jó, hogy az orosz elnök megígérte, hogy nem fog fenyegetőzni "a nukleáris furkósbottal". Persze az USA se akar lemaradni, ők új atomfegyvereket telepítenének Németországba, amik az eddigi fegyvereknél jóval pontosabb csapásmérésre képesek, ezenfelül újabb NATO bázisok telepítését szorgalmazza Kelet-Európában.

– Mihail Gorbacsov volt szovjet pártfőtitkár, 2014.

Jele pedig nincs annak, hogy ez az állapot a jövőben valamit is javulna, sőt inkább ellenkezőleg. Miközben a világ el van foglalva azzal, hogy egy atommal játszó zsebdiktátorral foglalkozzon, visszatérni látszik egy olyan kor, amikor az emberiség csak másodpercekre állt attól, hogy végérvényesen leradírozza önmagát a bolygóról; egy újabb atomfegyverekkel teli hidegháború rémképe rajzolódik ki a jövőben.

Mindezek fényében felmerül a kérdés, hogy tényleg Irán és Észak-Korea atomprogramjai jelentik-e a legnagyobb veszélyt a Föld békéjére.  

(Borítókép: Wikimedia Commons)