Amikor nagyon hideg van, sok filmet néz az ember. Ilyenkor hajamos olyan filmeket is végignézni, melyekre egy napsütötte tavaszi délutánon soha az életben nem pazarolna öt percnél többet idejéből. 

A Steve Jobs című film hosszú és unalmas. Annyirra unalmas, hogy csak azért néztem végig, mert már az elején tudtam, hogy meg akarom írni róla, hogy mennyire unalmas, ezért biztos akartam lenni abban, hogy végig ennyire unalmas.

Megnyugodtam: végig ennyire unalmas. Meg rossz is. 

A párbeszéd hiteltelen, esik le a képernyőről, a cselekmény erőltetett, a helyzetábrázolás mégcsak nem is törekszik arra, hogy elhitesse velem, hogy tényleg úgy történt.

De nem ez a legnagyobb baj ezzel a filmmel.

Steve Jobs egy zseni volt. Egy zseni, akinek hajdani agyszüleményeinek következtében nekem is minden évben egyszer-kétszer rámegy a gatyám az almákra, mert nem tudok ellenállni beteges vásárlói szokásaimnak. És éppen ezért van (lett volna) nehéz dolga a rendezőnek, amikor ezt a zsenit képernyőre kellett (volna) vinni. Merthogy vannak színészek, akik bármit megtehetnek, akkor is egész egyszerűen látszik a szemükben, hogy nem zsenik. Ez van. Jó színészek, számos remek kvalitással, csak valahogy azt az extra ragyogást az Isten az ő szemeikből kispórolta. Ezért ezek a színészek képtelenek reprodukálni a zseni bizonytalanságát, ami abból fakad, hogy ő tudja a titkos választ azokra a kérdésekre – sőt, tovább mennék – felteszi azokat a kérdéseket, melyek másokban meg sem fogalmazódnak.

Borzasztó nehéz zsenit hitelesen ábrázolni, nagyon kevés sikeres példáról tudok. A Beautiful Mindban például Russel Crowenak sikerül olyan zsenit alakítania, akiről elhiszem, hogy olyan volt John Nash. Attól függetlenül, hogy olyan volt vagy sem. Egész egyszerűen kialakít bennem egy képet, amit elhiszek, el akarom hinni, és ettől több, mint tökéletes. Michael Fassbender sikeresebben alakíthatott volna egy közepes James Bondot, mint Steve Jobs-ot. A rendező mégcsak véletlenül se törekedett arra, hogy a főszereplő a valódi Steve jobshoz hasonlítson. A film megnézése után azzal az érzéssel maradtam, mintha a rendező egy házi feladatot teljesített volna - elégségesre.

Persze, értjük a sztorit: az áttörő zseni az információs forradalom korszakában próbálja a társait rávenni arra, hogy a számítógépektől való félelem megfékezése végett a zseniális technológiai megoldások mellett emberközelibbé tegyék a masinériát. A világ nem érti a zseniális találmányt, nem értik, hogy miért annyira fontos, hogy a számítógép helózzon a közönségnek, Steve gyermekének anyja nem érti, hogy miért nem az ő táskájába folynak a milliók, Steve lánya nem ért semmit, csak serdül, Steve Wozniak (Seth Rogen) nem érti, Steve miért nem szereti őt, tehát senki nem érti Steve Jobsot, aki zseni, de azért utálni utálják, mert ő aztán magasról szarik az emberekre, a lényeg, hogy valami magasztosat alkosson, hogy megálmodja az almát - a tiltott gyümölcsöt. Egyedül a hűséges táskahordozója, Joanna Hoffman áll ki mellette Kate Winslet főszereplésében, akit mindig jó újra és újra látni, miután a hipotermiás Leonardo DiCaprióval reszkettek együtt a fagytól egy jól befűtütt hollywoodi úszómedencében. Bár valójában ő sem érti, hogy volt képes kitartani egy ilyen szörnyű ember mellett.

A film a közepétől aztán valamivel nézhetőbb lesz - legalábbis ha az ember addig kibírja -, sőt, legalább öltözékében elkezd hasonlítani a színész Steve Jobshoz, de azért túlzásokba nem esnék: a film jó a közepétől sem lesz, csak az eleje egész egyszerűen annyira szar, hogy összezavarja az embert, és az az érzése támad, hogy jó filmet néz. (Nyugi, nem azt nézel.)

Szerintem kár volt ezért elkészíteni ezt a filmet. Remélhetőleg pár éven belül majd valaki újra nekifut.

Addig is hallgassátok újra a Zizi bolygó titkait, és rettegjetek, hogy majd a robotok átveszik az uralmat a világ fölött. Stereóban, waze!