Oszd meg és uralkodj
Sümeghi Lóránt
2016.01.29. 14:18
Az USA által szorgalmazott iráni nukleáris megállapodás nemcsak az atomfegyverkezés kontrolljáról szólt.
Miután történelmi sikernek nevezte az amerikai elnök az Iránnal kötött atomfegyverkezés leépítésével kapcsolatos megállapodást, addig a szaúdiak vegyes szájízzel szemlélték az eseményeket − amelyről nem egészen meglepő módon vajmi kevés szó esett.
Ez év január 16-i bejelentést követően az Egyesült Államok külügyminisztere, John Kerry és az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai képviselője, Frederica Mogherini közös örömüket fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy a két szuperhatalom feloldja az évtizedekig tartó iráni gazdasági szankciókat.
Amit Irán elért az nem más, mint, hogy feloldották a zárolás alól az ország teljes külföldi vagyonát, amely körülbelül 100 milliárd dollárra tehető. Továbbá a nemzetközi áru-, nyersanyag- és pénzpiacokra való visszatérést is lehetővé tette az egyezmény, amely jelentősen megdobhatja az iráni gazdaságot.
Teherán sikere hosszas egyeztetések után teljesedett be, mivel eleget tett a nagyhatalmakkal, még tavaly nyáron kötött nukleáris megállapodásban foglalt kötelezettségeinek. Barack Obama a világbéke felé tett újabb lépésként értékelte a történteket:
A megállapodásunk előtt majdnem 20 000 centrifugát létesítettek, amely képes az uránt olyan módon feldolgozni, hogy az egy atombombában hasznosítható legyen. Mától, Irán e gépeknek a kétharmadát el fogja távolítani. Pedig ezelőtt, Irán annyi uránt dolgozott fel, hogy majdnem 10 atombomba megtöltésére lett volna elegendő. A felhalmozott urán 98 százalékát már el is szállították az országból, így ez azt jelenti, hogy az iráni kormány egyetlen atombombányi feldolgozott uránnal sem rendelkezik."
A paktum megkötése első ránézésre leginkább a szunnita, arab országoknak kedvezett − ezenkívül természetesen Izraelnek is −, hiszen a siíta állam atomhatalommá válása nem egészen lett volna árok betemető hatással, az eleve instabil közel-keleti helyzetre.
Azonban e lényeges megállapodással egy időben számottevő egyéb történések is végbe mentek, amelyek nagyon is lényeges részletei az egész ügynek, legalábbis az Egyesült Államok külpolitikai törekvéseinek és Szaúd-Arábia szempontjából:
1. Szaúd-Arábia gazdasági lejtmenetbe állt az olajtúltermelésnek köszönhető alacsony olajárak miatt.
2. A szaúdiak már a tavalyi, iráni megállapodás tervének kihirdetése után intenzív kivégzéseket és ideológiai megtorlásokat intéztek siíta kisebbségeik ellen, emellett még egy iráni főpapot is kivégeztek.
3. Mindeközben a szunnita, vahabita szaúdi-királyság gyakorta kapott heves kritikákat a nyugati nagyhatalmaktól azzal kapcsolatban, hogy fű alatt igenis támogatja a szintén szunnita, vahabita Iszlám Államot.
E három kulcsfontosságú tény az, amely jogosan keltette fel a közel-kelet szakértők figyelmét azzal kapcsolatban, hogy az eddig Iránra fókuszáló amerikai külpolitika valójában a szaúdiak befolyását szeretnék a térségben drasztikusan csökkenteni anélkül, hogy azokra közvetetten nyomást kellene gyakorolniuk.
Ugyanis a 2003-as iraki bevetés óta, az amerikai hadsereg már megtanulta, hogy sokkalta célravezetőbb, ha érdekeiket nem egy ország lerohanásával érvényesítik, hiszen a bumeráng effektuson kívül nem sok mindent tudnak elérni.
A gazdasági és diplomáciai szálak többszörös áttételű húzogatása sokkal diszkrétebb és gyakran eredményesebb megoldásokat kínál, jelen esetben a szaúdiak féken tartásával kapcsolatban.
De miért elégelte meg az Egyesült Államok Szaúd-Arábia siíta gyűlöletét?
Mert az áttételesen az Iszlám Államot erősíti. Ugyanis az Iszlám Állam ugyanolyan elhivatott siíta gyűlölő, mint a szaúdiak. A szakértők szerint ez az a pont, amely már túlságosan is gyanússá vált az USA külpolitikai szárnyának.
Szaúd-Arábia vallási és jogi értelemben is többségében a szunnita iszlám egyik legradikálisabb, vahabita irányzatát képviseli, amely élesen szemben áll a muzulmán hit bármely konform vagy újításra hajazó ágazatival. Tanításai szerint a legpuritánabb, ultra-konzervatív interpretációk alapján szükséges a hívőknek Mohamed szokásait és törvényeit replikálni. Egyáltalán nem elhanyagolható tény az sem, hogy pontosan erre a jogi iskolára alapozza az Iszlám Állam is vezető ideológiáját.
Ennek kapcsán egy nyugdíjazott, volt brit titkosszolgálati vezető, Sir Richard Dearlove egy interjú keretében beszélt arról, hogy munkája során érdekes tárgyalások részese volt, amikor Washingtonban kellett egyeztetni egy befolyásos szaúdi diplomatával, Bandar szultánnal:
a szultán egyértelműen a tudtomra adta, hogy a siíta kisebbségeknek az órái meg vannak számlálva. Majdnem egy milliárd szunnitának elege van abból, hogy egyáltalán léteznek."
Továbbá Dearlove azt is hangsúlyozta, hogy hiába próbálja a nyugat tisztára mosni az arab olajnagyhatalom kapcsolatát a radikális iszlamista terrorizmussal, felesleges. Ugyanis már az al-Kaída kapcsán bebizonyosodott, hogy a szeptember 11-i támadásban résztvevő tizenkilenc ember közül tizenöt szaúdi volt, többek között maga Osama bin Laden is.
Az iszlám vallás történeti fejlődése során három markánsan elkülöníthető áramlatra tagolódik, amelyek bár elismerik egymás létezését, tagjainak muszlim mivoltát, ám örökös ideológiai harcban állnak egymással: a szunniták, a siíták és a háridzsiták.
A szakadás okai eredetileg utódlási kérdésekre vezethetők vissza, miszerint a síiták a Próféta családjának leszármazási vonalát követve tesznek hitet vallásuk autentikus folyamatossága mellett, ebből kifolyólag elutasítják az első három kalifa legitimitását, egyedül Ali (Mohamed unokatestvére és veje) és felesége, Fátima leszármazási vonalát ismerik el jogosnak. Ezzel ellentétben a szunniták a „társak” döntéseire helyezik a hangsúlyt ebben a kérdésben. A háridzsiták a legjámborabb és istenfélőbb muszlimot tartották a közösség vezetésére a leginkább alkalmasnak, szerintük Isten akaratát földi hatalmi harcok nem befolyásolhatják.
Emellett a szunnita terrortámadások finanszírozói nagyon gyakran szaúdi befektetők, akik feltehetően az Iszlám Államot ugyanúgy biztatják a siíták megsemmisítésére, mint a saját kormányukat is.
A nyugalmazott titkosszolgálati vezető nyilatkozatának fényében sokkal tisztábbá válik tehát, hogy miért érezte úgy az USA, hogy most már eljött annak az ideje, hogy jelezze gazdasági partnerének, hogy rossz úton halad.
Itt jött a képbe Irán.
A szaúdi gazdaság már a tavalyi év elején is rosszul szerepelt amikor első hullámban beütött az olajárcsökkenés, azonban a csúcsra járatott kitermelés a fokozott versenypiaci hangulat miatt nem csökkent.
Azonban a megközelítőleg huszonöt dolláros hordónkénti olajár mostanra más jócskán megterhelte az országot, hiszen egy hordónyi olaj előállítása hozzávetőleg a közel-keleti térségben 12-15 dollár közé tehető, így már szinte a minimumra csökkent a befolyó nyereség.
Ekkor lépett tökéletes időzítéssel be a piacra Irán és az általa kínált olcsó, iráni olaj. Ráadásul Irán nem csak pár hónapig volt parkolópályára téve gazdaságliag, hanem hosszú évekig. Így az Öböl-menti országok − köztük Szaúd-Arábia − még csak nem is rendelkezhettek felkészült financiális tervvel azzal kapcsolatban, ha egy ilyen méretű vetélytárs hirtelen, ugyanekkora mennyiségű olajjal még tovább nyomja az olajpiac árának szintjét.
Természetesen az iráni paktum veszélyét már a levegőben érezhette a szaúdi-királyság, hiszen nem véletlen kezdték el rendszerszerűen elnyomni, kivégezni az siíta kisebbségüket országukban.
Emellett az iráni siíta főpap kivégzése és a diplomáciai szálak azonnali megszüntetése, már egyértelmű nyilatkozatételnek minősült az arabok részéről, hogy Irán nemkívánatos területre tévedt be.
Divide et impera amerikai módra
A jelenlegi gazdasági, és nemzetközi biztonságpolitikai helyzet kapcsán kijelenthető, hogy abszolút nyertesként megint csak egyetlen ország jött ki, amely nem más mint az Egyesült Államok.
Hiszen a jemeni, afganisztáni, iraki, szíriai és líbiai beavatkozások receptje ismételten sikert aratott. Az USA újfent megosztotta ellenfeleit és szövetségeseit, majd továbbra is uralkodik felettük. Irán most éppen nyert a friss megállapodásán, azonban valószínű, hogy eljön majd az az idő is, amikor hatalmasat bukik. A szaúdiak hasonlóképp.
Csupán azon érdemes elgondolkodni, hogy ha az Egyesült Államok karja ilyen messzeségekbe elér, akkor vajon egy koholt kitiltási botrány, egy cseh kormánybuktatás vagy egy ukrán népfelkelés kirobbantása mennyire okozhat számukra kihívást?
EZEK IS ÉRDEKELHETNEK
OLVASTAD MÁR?
MÉG TÖBBET SZERETNÉK
