Karinthy Frigyes: „A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései” című ciklusból

– mondta évekkel ezelőtt egy magyar filozófus, és én ezt készséggel elhittem neki. Ennek csak az egyik oka, hogy a magyar filozófia (magyar nyelven művelt filozofálás) többsége olvashatatlan (csak tudom, tizenkét évig szerkesztettem a Kellék szakfilozófiai folyóiratot ). Ezzel szemben a magyar irodalom (a magyar nyelvű irodalmi művek összessége) többségében olvasható. De tényleg. Jó az irodalmunk, anyanyelvünk elképesztő módon alkalmas hozzá, elég érdekesen éltünk mindenkoron ahhoz, hogy ne kelljen témákat importálni.

Talán ennek is köszönhető, hogy magyar nyelvterületen nem tudsz úgy elhajítani egy helyesírási tájékoztatót, hogy ne találjon fejbe minimum tíz költőt (önmagát költőnek tartó személyt) és legalább egy prózaírót (olyan betűvetőt, aki kiír a lap széléig).

Eddig tehát a képlet egyszerű: létezik magyar irodalom, a magyar írók köztünk járnak. Neccesebb az olvasó kérdése, van-e, mennyi, olvas-e, mit olvas, ilyenek, ezekről a kérdésekről a magyar író nem szok gondolkodni, a magyar író ír.

Most nem mennék bele abba a kérdésbe, hogy ki honorálja a magyar írót, az állami mecenatúra vs. piac eléggé szerteágazó problema. A lényeg, hogy a magyar írók többsége csóró, a magyar író nem tud megélni az írásból, de ettől még ír, a Fennvaló tartsa meg a jó szokását. (Egyébként ez nem kizárólag rút magyar valóság,  írásból élni mindenkor és mindenhol nehéz ügy (volt), lásd itt:

• Magyar Narancs: Megalakult az irodalmi kerekasztal
• Könyves blog: A szerzők 0,1 százaléka viszi haza a sok pénzt
• Magyar Idők: Elszegényedő nyugati írók

Hogy mennyi lenne az elegendő, arról fogalmam sincs. Többféle számmal találkoztam különböző vitákban, háttértanulmányokban, többféle mátrix létezik. Az biztos, hogy több pénz kellene erre (is), ritka demagóg érv, hogy egy nagyobb költségvetésű film állami apanázsából ki lehetne stafírungozni az egész magyar literatúrát (na persze, és akkor ott vannak még a zenészek, kőfaragók és balettáncosok – a társművészetekre való mutogatás tényleg demagóg, de jól mutatja az arányokat). Elképzelni el lehet olyant, hogy kivétel nélkül minden magyar művész kapjon annyi zsét, amennyi elegendő a gondtalan alkotáshoz, a nemzet épülésére sétáljon virágos réten a költő, és ne a konyhapénzen töprengjen, hanem a követező strófán, de az, hogy a világon sehol sincs így, eléggé jelzésértékű.

Viszont az sem igaz, hogy a magyar íróknak úgy kell összeszedniük a csikket a Nyugati pályaudvar környéki kukákból. Nem fogok kormányzati apológiát írni, ám még mielőtt elkezdenénk a „Lélegeztetőgép!” fedőnevű verbális ámokfutást, nézzük a számokat.

A legfőbb állami kulturális pénzosztó szerv a Nemzeti Kulturális Alap (NKA). Az NKA bevételi forrásának túlnyomó része az ötöslottó szerencsejáték játékadójának 90 százalékából származik.  Ez 2014-ben tízmilliárd forint volt, 2015-ben kilenc milliárd, miközben a beadott pályázatok alapján az igény olyan huszonnégy-huszonhat milliárd forintos lenne. (Stadion! – jut eszembe a másik demagóg érv, stadion helyett lélegeztetőgépet az íróknak. Vagyis pénzt, na.)

Leginkább innen kapnak az írók és szervezeteik állami támogatást. Összességében az állam működési költségekre, táborokra, könyvekre, rendezvényekre, alkotói ösztöndíjakra, egyéni alkotói támogatásokra évente biztosít töbszázmillió forintot. Ezekhez még hozzá kell számolni a folyóirat- és könyvkiadásra adott százmilliókat is, illetve a különböző eseti támogatásokat, amelyeket miniszteri vagy önkormányzati keretből ítélnek oda. Továbbá az ilyen-olyan jogdíjakból is csurdogál némi pénz: a konkrét honorok mellett a könyvtári kölcsönzés után is fizet a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület (MISZJE), a tavalyi keretük közel nyolcvanmilliós volt; az irodalom „üres adathordozói”, a fénymásolók után is adnak valamicske jogdíjakat a szerencsésebbjének, a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete (MASZRE) a közhasznúsági jelentésük szerint 2014-ben olyan 140 millió forintot dobott szét. Sőt, olyanról is hallottam, hogy eladtak könyveket, a kiadó meg tisztes honoráriumot biztosított a szerzőnek, de valamiért erről nem szokás beszélni, a magyar író szemérmesen hallgat, ha arról van szó, hogy a megérdemelt pénzt ki is fizetik neki. A fordítások, külföldi kiadások utáni jogdíjak külön történet, nem mennék bele, mindegy is, térjünk vissza az írók szervezeteihez.

Most kifejezetten csak a négy nagyobb, „reprezentatívnak” tekintett (jelentsen bármit e szó) írószervezet támogatására vetnék egy pillantást, anélkül, hogy minősíteném őket, vagy megítélném a tevékenységüket. Nem áll szándékomban senki zsebében turkálni, azért pont őket választottam, mert azt olvastam a minap a Facebookon, különböző médiumokban, hogy egy-két millió forintból tengődnek és szerveznek világszínvonalú rendezvényeket, adnak ki könyveket stb. Ez az egy-két millió nekem kissé gyanúsnak tűnt, hát utánanéztem.

A Magyar Írószövetség, a Szépírók  Társasága, a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) és a József Attila Kör (JAK) mind közhasznú civil szervezetek, vagyis az évi jelentéseik nyilvánosak. Ezek alapján nagy biztonsággal állíthatjuk: az írószervezetek aligha lennének meg állami támogatás nélkül (tagdíjakból, egyéb tevékenységekből minimális bevételre tesznek szert).

A legfrissebb jelentéseik a 2014-es évre vonatkoznak, ezek alapján tavalyelőtt az Írószövetség 91 millió104 ezer forint, a Szépírók 25 millió 271 ezer forint, a FISZ 32 millió 229 ezer forint és a JAK 18 millió 13 ezer forint támogatást kapott.

A 2015-ös évre még nem adták le a közhasznúsági jelentést, ezért a legbiztosabb forrást néztem meg, az NKA Szépirodalom és Ismeretterjesztés Kollégiumának 2015-ös nyertes pályázatait. A Kollégium az NKA honlapja szerint tavaly öt ízben ítélt meg különböző célú támogatást, az első alkalommal a Magyar Írószövetség és a Szépírók Társasága egyaránt 10-10 millió forintot, a fiatal irodalmárokat tömörítő két szervezet, a FISZ és a JAK 5-5 millió forintot kapott. A második körben az Írószövetség nem pályázott, különböző programokra a Szépírók 3 millió, a FISZ 3 millió 80 ezer, a JAK 3 millió 280 ezer forintot kapott. Harmadjára ősszel jutottak pénzhez az írószervezetek, ekkor az Írószövetség 14 millió 303 ezer 680 forintot nyert el összesen, a Szépírók 14 milliót, a FISZ 10 milliót, a JAK 8 millió 680 ezret.

Natehát akkor adjuk össze, tavaly csak az NKA-tól a Magyar Írószövetség 24 millió 303 ezer 680 forintot, a Szépírók Társasága 27 millió forintot, a Fiatal Írók Szövetsége 18 millió 80 ezer forintot, a József Attila Kör 16 millió 980 ezer forintot nyert el, utóbbi kettő könyvkiadásra is kapott 2015 elején 4-4 millió forintot.

Ez így tényleg nem egy-két milla, viszont azt sem állíthatjuk, hogy az írók és szervezeteik dúskálnának a pénzben, bizony, elférne még jónéhány adóforint, ha már irodalomcentrikus kultúra vagyunk. (Opera! – jut eszembe a másik érv, hogy bezzeg, mennyiből gazdálkodik a Magyar Állami Operaház, ária helyett invesztáljunk a szonettbe.) És ez így megy több, mint huszonöt éve.

A magyar írót mindenesetre két dolog tudja kiborítani: 1. ha nagyobb pénzösszeget tol valaki a magyar irodalomba, és efölött nem ő diszponál, 2. ha másvalaki kapja a (z ösztön)díjat, nem ő.

A 2. pontot most hanyagoljuk, régi ótvaros sebeket kellene feltépdesni, amúgy sem kaphat mindenki József Attila- és Kossuth-díjat, a Digitális Irodalmi Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia tagsága sem jár alanyi jogon, ugorgyunk, sokkal izgalmasabb az 1. feltevés.

Most az Orbán János Dénes erdélyi költő gründolta Előretolt Helyőrség Íróakadémia által kapott 150 milla verte ki a biztosítékot. OJD szakmai vezetőként egy Kárpát-medencei tehetséggondozót rakna össze, lett is belőle purpárlé.

E cikk alapötlete az volt, hogy összevetem a mostani ellenérveket a korábbi irodalmi botrányok argumentációival. Mert az elmúlt negyedszázad tapasztalatai alapján ez kötelező kör: ha bárki kap nagyobb összeget bármilyen irodalmi célra bármilyen kormánytól, abból balhé lesz, kórusban hördülnek a mélyen tisztelt literátorok. Senki nem tud olyan szépen-aljasul, kifinomultan gyalázkodni és sértegetni, az erkölcs bunkósbotjával az ellenséget fejbe vágni, az ún „másik oldal” ellen szervezett karaktergyilkosságokat elkövetni, a tiszta lelkiismeret takaróját magának kisajátítani, mint a szó művésze, a magyar író. Vagy a brancsba tartozó kritikus. Vagy a brancsba pályázó író, akiből tehetségtelensége miatt kritikus és publicista lesz.

Az ellenérvek és felhorkanás mintázata mindenkoron kísértetiesen hasonló: kevés a pénz – mi vagyunk a szakma – miért nem nekünk adtok pénzt? – aki kapja/osztja, nem a szakma – adjátok nekünk a pénzt. Nagyjából ennyi.

Hirtelen csak pár emlékezetesebb botrány: emlékszik még valaki a FISZ alakulására?  (1998) Vagy az Édes anyanyelvünk százmilliós pályázatára? (2003, 2004) Mekkora hiszti volt! Hát A Nagy Könyv kapcsán (2005) kirobbant vitára? Hogy a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) körüli nyálverésekről már ne is beszéljünk.

Ráment egy napom, míg újraolvastam az elmúlt tizenannyi év fontosabb irodalmi műbalhéit. Az elején remekül szórakoztam, másolgattam ki azokat a passzusokat, amelyekhez kísértetiesen hasonlók szembejöttek velem az elmúlt napokban, de a későbbiekben csak fásultan legyintettem.

Ugyanazt a nótát fújjuk 25 éve.