A szlovén gondolkodó szerint sokkal egyértelműbb – ezért veszélytelenebb – a régi vágású autoriter beszédmód, amikor a hatalom gyakorlója egyszerűen megmondja, szerinte mit lehet vagy kell tenni, mint a manapság oly divatos poszt-modern politikai korrektség. Utóbbi ugyanis a megengedés köpönyegébe bújtatja parancsait, ez ellen pedig lázadni sem lehet rendesen.

A píszí ráadásul, körmönfont módon, minden esetben rád erőlteti a használója szemléletét, épp ezért válthatott a modern totalitárius hatalomgyakorlás közkedvelt eszközévé. Az egyenesen megfogalmazott parancs kiadója ugyanis nem törődik azzal, mit gondolsz, hogy érzel, csak azzal, betartod-e a törvényeit. Õ magasról beszél, de legalább egyértelmű. A píszí viszont arra törekszik, hogy végre akard hajtani az utasítását, tedd magadévá látásmódját, akard a "jót". Látszólag leereszkedik hozzád, egyenrangú félként kezel, a belátásodban bízik, de végső soron azt akarja, hogy elhidd: neki van igaza. Azt állítja, nálad is jobban tudja, mit akarsz, mi a jó neked, és amint megteszed, te is rá fogsz döbbenni, hogy ezt szeretted volna. Ha tényleg így történik, már lázadni sem akarsz ellene. 

Pedig – mondja Zizek – a poszt-modern píszí ellen érdemes lázadni, az ugyanis nemhogy felszámolná, hanem épp konzerválja és az elhallgatással intézményesíti a rasszizmust. Távolságtartásra, önmérsékletre kényszerít, megtagadva tőlünk a lehetőségét is, hogy kibeszéljünk magunkból az előítéleteinket. Pedig – és ez még mindig Zizek – egy kis "egészséges rasszizmus" akár közelebb is hozhatna bennünket azokhoz, akiktől ma még idegenkedünk.

A filozófus erre a jugók vicceit hozta fel példának: minden ex-jugoszláv tagországnak megvoltak a maga viccei a szomszédairól, amelyek általában arról szóltak, hogy a másik nem dolgozik, nem gondolkodik és nem érdemli meg a jólétet, amelyben él. Azt állítja, ezek az obszcén, rasszista viccek a megfelelő környezetben és pillanatban elsütve nemhogy növelték a távolságot két ember között, de cinkos szolidaritást ébresztettek. És ami még fontosabb: Zizek szerint ezek a viccek voltak az első áldozatai a mélyülő etnikai konfliktusnak. A küszöbön álló háború legbiztosabb jele az volt, hogy az etnikai ellentéteket nem lehetett többé  feloldani egy nevetéssel, egy összekacsintással.