A migrációs válság kezdetén Donalt Tusk még így nyilatkozott a keresztény politika hozzáállásáról:

Az EU vezetése jó érzékkel adta az ő szájába ezeket a szavakat, hiszen korábban egy nagy keresztény ország miniszterelnöke volt, ez látszólagosan hitelesítette szavait. Ahelyett azonban, hogy ezeket készpénznek vennénk, legföljebb vitaindítónak tekinthetjük a keresztény politika népvándorlással kapcsolatos hozzáállásáról. Annál is inkább így van ez, mert Tusk alig néhány hónappal nyilatkozata után már a migránsok őrizetbe vételét szorgalmazta, aminek valahogyan ugyancsak összeegyeztethetőnek kellene lennie a keresztény politikával – ha feltételezzük, hogy keresztény politika még van.

Ha Tusk első véleményét magánszemélyként vagy egyházi személyként mondta volna, minden tekintetben egyet kéne értsünk vele, egy keresztényként gondolkodó magánszemély vagy egyházi személy számára az áldozatvállalás és szolidaritás, mások megsegítése a legfontosabb.

Minden politikus egyúttal magánember is, és mint magánember, egészen más döntéseket hozhat, mint politikus. Magánemberként saját javaiért, saját életéért, saját családjáért felelős, ezzel szemben politikusként a közösség javaiért, a közösség életéért és a közösség rendjéért, törvényeinek betartásáért. Ez pedig más kötelezettségeket ró rá, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a modern európai államokban, akiket képvisel, nem tartják magukra kötelezőnek az egyház vagy isten parancsait. Így a jó keresztény politikus ugyan magánéletében keresztényi elvek szerint kell, hogy éljen: lehet befogadó, megbocsájtó, megengedő a szabályok betartásának kérdésében, vagy békés az őt ért támadások esetén. Politikusként azonban, a rábízott közösség vezetőjeként legfőbb feladata annak védelme és a szabályok, törvények betartatása. Ennek fényében Tusk korábbi szavai inkább politikai felelőtlenségről, mint egy keresztény politikus felelősségről szólnak.

A politikus nem lelki vezető, nem a közösség lelki üdvéért felel. A lelki vezetői feladatot az egyházi személyek töltik be. Õk a nyáj lelki őrei, felelnek a vallási szabályok betartásáért, a túlvilági életért. Az ő feladatuk a megbocsájtás, a feloldozás, ők azok, akik kerüljenek bármilyen helyzetbe is, békésen tűrik a támadásokat és a megaláztatást, akár a fizikai erőszakot.

Ezzel szemben a politikusnak a megbocsájtás, mint a legfőbb keresztényi erények egyikének luxusa, meglehetősen korlátozottan adatott meg munkája során. Nem teheti meg, hogy a bűnösöket futni hagyja, habár talán keresztényi elvek ezt diktálnák, de ez a közösség széteséséhez vezetne. Ha minden gyilkosnak, minden adócsalónak, minden betörőnek megbocsájtanának és csupán néhány miatyánkot adnának ki penitenciaként, az a keresztény közösség evilági életét gyorsan pokollá tenné. A politikai vezető nem teheti meg a közösséget ért erőszak esetén, hogy odatartja másik orcáját is, hanem keményen, erőszakosan kell fellépnie a támadással szemben, vérrel és vassal.

A keresztény politikai vezető legfőbb áldozata közösségéért, hogy meghozza azokat a döntéseket, amelyek lelki vezetőként elképzelhetetlenek lennének. Az áldozat lényege, hogy akár lelki üdvét is kockáztatva, megvédi a közösséget, természetesen bízva a feloldozásban.

Az egyház története azt bizonyítja, hogy a lelki feloldozás megtörténik. A történelem tele van harcos szentekkel, akik megvédték közösségüket, hősiességükről és persze áldozatvállalásukról voltak híresek, de kíméletlenek voltak a közösséget támadókkal szemben. Ezek a szentek gyakran nem is a kereszténységet, mint olyat védték azok ellenfeleivel szemben, hanem gyakran csak saját hazájukat, egy másik keresztény ország támadásával szemben, mint Jeanne d’Arc.

Minden közösségben vannak olyan személyek, akik visszaélnek az adott közösség jóindulatával és becsapják kihasználják a közösséget vagy annak tagjait. Nyilvánvaló, hogy a keresztény jóságot szigorúan értelmező közösség nagyon könnyen átverhető, szétzilálható lenne. Egyszerű visszaélni a segítőkészséggel, az elesettek támogatásával, az agresszióval szembeni békés válasz kötelezettségével. A politika és a törvények legfőbb feladata, hogy védjen a csalókkal szemben, akik kihasználnák a keresztény közösség „jóságát”, megbocsájtását, vagy a kereszténység álcája mögé bújva élnének vissza a  keresztény értékekkel. Ez a politika, nem épülhet ugyanazokra a gyakorlatokra, mert ebben az esetben ő maga is becsaphatóvá válik.

Ez a törvényi és politikai védelem adja meg a lehetőséget a közösség tagjainak, hogy keresztényekként élhessenek, hogy a keresztényi értékek gyakorlása ne eredményezze a társadalom csalók általi kifosztását.

A csalók kiszűrése miatt rendkívül lényeges a keresztények Jézus által kimondott kötelessége: a törvények betartása. Ez nyilvánvalóan komplex etikai kérdéseket felvető terület, de általánosságban elfogadhatjuk, hogy a keresztény ember szabálykövető magatartást tanúsít, mindaddig, amíg nem akarják arra kényszeríteni, hogy hitével és annak szabályaival szemben cselekedjen.

De nem gyakorolhatja a szegények, rászorulók megsegítését a törvények megsértése árán. Nem rabolhat bankot, csalhat adót, hogy az így megszerzett pénzen jótékonykodjon. Nem szállíthat illegális migránsokat, akkor, ha az embercsempészetnek minősül, mivel vannak más legális módok a megsegítésükre. A keresztényi tetteknek összhangban kell lennie a törvényekkel, mert ha nem így lenne, a csalók könnyen visszaélhetnének a szabályokkal. Egy embercsempész, a rabló egy keresztény közösség álcája mögé bújhatna például.

A népvándorlás megindulása nagyon gyorsan a törvényes rend felborulását eredményezte azokon a területeken, ahol megjelent a migráns tömeg. A migránsok ellenőrizetlenül, a rendőrségi kérésekkel, felszólításokkal és törvényeket semmibe véve cselekedtek.

A migráció törvényes keretek közé szorítása a keresztény politika fontos feladata. Amennyiben nem így tesz, a csalók martalékává válik a közösség és éppen ez történik ma Európában. Ha kijelentjük, hogy minden háború elől menekülő szírt befogadunk, mindenki szír lesz, mindenki a háború elől menekül, ami nyilvánvalóan nem igaz. A mai politika mellett bárki egy hazugság, egy hamis útlevél mögé bújhat és visszaélhet a közösség segítőkészségével. A keresztényi politikának ezt nem támogatni, hanem megakadályozni kéne, mert ez legfőbb feladata. Olyan irányokba kéne terelnie a bevándorlást, ami teljes mértékben ellenőrizhető. Ez ma nem garantálható a határokon ellenőrizhetetlenül átgyalogló tömeg esetén.

Egy keresztény politikusnak nem dolga kegyet gyakorolni, nem dolga megbocsájtani, nem dolga feloldozni, vagy egyénileg segíteni. Neki a törvények erejét kell képviselnie, a törvény előtti egyenlőséget és a csalók kiszűrését. A népvándorlás kapcsán ez a legtöbb, amit egy keresztény politikus tehet. Nem helyezheti a törvények fölé a migránsok tömegét, nem fogadhatja el, hogy ellenőrizetlenül, vonuljanak százezrek az országában. Nem hozhatja hátrányba saját közösségét azért, hogy ő jó keresztényi színben tűnjön fel, mert ez ellentétes vállalt feladatával.

Az egész menekültválság központi figurája Merkel asszony. Õ egyúttal Európa legerősebb keresztény pártjának vezetője és szeret is a keresztény értékekre hivatkozni politikája kapcsán. Az ő szereptévesztése a válság eszkalálódásának legfőbb oka. Ez a szereptévesztés legalább három pontban tetten érhető.

Merkelt ma az emberség és a moralitás bajnokaként ünneplik a sajtó egy meghatározó részében. Merkel megbocsájtó, befogadó és jószívű imázsát építi, azon az áron is, hogy a rábízott közösség szabályai és érdekei sérülnek, hogy a törvényes rend veszélyben van.

Keresztény politikusként nem azzal kellene törődnie, hogy róla mit gondolnak, hogy megválasztják-e az év emberének, hogy Nobel díjra jelölik-e. Neki meg kell hoznia azt az áldozatot, hogy akár rossznak is tartják, de a közösség törvényeit betartatja. Az öntelt imázsépítés nem kedves a kereszténység számára.

Merkel kinyilatkoztatása, hogy mindenkit befogadunk, aki háború elől menekül, felhívás volt a Közel-Keleten: Európa védelem nélkül maradt a csalással szemben. Az európai politika feladta a közösség védelmét, nem véd a csalással szemben, inkább bátorítja azt. Ennek látható módon a nemzetbiztonságra is nagyon komoly következményei vannak.

Merkel politikája olyan nyomást helyez a közösségére, amit annak egy jelentős része képtelen elviselni. Nem képes elviselni a rend felbomlását, az új tömegek által jelentett kihívást és egyre agresszívebbé válik, egyre kevésbé képes keresztényként viselkedni. A megkísértés nem a politikusok feladata, a politikusoknak a kísértésektől védenie kell a közösséget, mert az emberek többsége gyenge és esendő. Nem képes nyomás alatt jó keresztényként viselkedni, hiába kérjük rajta számon, hiába keltünk bűntudatot. Merkel olyat kér számon közösségén, amit csak Isten vagy képviselői tehetnek meg.

Európa vezető politikusai tehát, mint magánemberek, talán jó keresztényként viselkednek, de semmiképpen sem viselkednek jó keresztény politikusként.