Bár a számmisztika alapján a Mariano Rajoy vezette konzervatív jobboldali Néppárt nyert, az igazi meglepetést a 2014-ben alakult szélsőbalos Podemos okozta, Pablo Iglesias Turrión vezetésével.

Az elmúlt 20 év sémája alapján a Néppárt és a Munkáspárt nyolcévente, mindig két kormányzati időszak után cserélték egymást. Most Mariano Rajoy-nak is megadatott a lehetőség egy második ciklusra. Kilátásai azonban nem valami jók. Bár vasárnap a Néppárt örömünnepet ült, tudják, hogy az eredmények alapján kevés esély van egy magabiztos kormányzásra.

Rajoy és a konzervatívok igencsak magukra maradtak a színes, ám döntően baloldali spanyol alsóházban, a Cortes-ben. A felemás eredmény rengeteg kérdést vet fel:

Mire lesz képes a kisebbségben kormányzó Néppárt? Születik-e majd valamilyen paktum a kormánypárt és a szocialisták között? Képes lesz-e növekedni az eddig utcán politizáló Podemos? A kétpártrendszer megszűnésével hogyan alakul a spanyol politika a döntően baloldali törvényhozásban?

Az elmúlt 20 évben a spanyol politika nem szólt másról, mint a Néppárt és a szocialisták közti kényszeres kompromisszumokról és korrupcióról. 2011-ben, mikor a Néppárt abszolút többséget szerzett, a munkáspárt olyannyira visszaesett, hogy úgy tűnt, végleg lemorzsolódik a spanyol élvonalból. A baloldalban csalódott spanyolok haragjából született a marxista és szociáldemokrata elveket felsorakoztató Podemos, és az ultraliberális antinacionalista Ciudadanos. A Spanyolországot meghatározó kétpártrendszernek így vége szakadt. Ideje is volt már, hiszen nemcsak maga a rendszer, de a spanyol választók is elfáradtak.

A spanyol közvélemény 20 éve képtelen szembenézni a probléma gyökerével: a két nagy párt által kreált korrupcióval. Az elégedetlenség pedig a politikai normalizálódás helyett egyre újabb politikai szörnyszülötteket teremt.

Mindeközben az országban hét éve változatlanul magas, 22 százalékos a munkanélküliség, ami a választók kiábrándultságához vezet. A választási részvétel ugyanakkor magas, hiszen a kiábrándult szavazók a tartózkodás helyett inkább az új politikai rémségekre szavaznak.

A kiábrándultság és az elégedetlenség eddig még nem volt képes kitermelni valódi alternatívákat, valódi vitát a valódi problémákról. A feszültség ugyanakkor egyre érezhetőbb a társadalomban. A spanyol kormány már a fiatalok száját sem tudja betömni az eddigi "maradj anyádék nyakán" elven működő szociálpolitikával. Képtelenek kezelni a munkanélküliséget, közben a legtöbb fiatal hitelből tanulna tovább, munkakeresés helyett pedig inkább világot látna. A spanyol gazdaság egyre nagyobb válságban van, egyre nehezebben tudja fenntartani az általa jóléti modellnek nevezett szemfényvesztést.

A politikai rendszer elöregedett és kiábrándítóan unalmas. A honatyákat egyre kevésbé veszik komolyan, semmilyen tekintélyt nem képeznek a társadalomban. A lefelé ívelő gazdaság, a folyamatos katalán autonómia-háború még az apolitikus spanyol fiatalokban is olyan társadalmi frusztrációkat vált ki, ami miatt jó poénnak tűnhet számukra, ha behúznak egyet a miniszterelnöküknek.

Ennek a társadalmi magatartásnak köszönhető az olyan pártok parlamentbe jutása, mint a Podemos, a Ciudadanos, vagy az állatokkal szembeni rossz bánásmód ellen fellépő Állatvédőpárt. Ezek közül még a legjobb irányvonalat az állatvédők képviselik, hiszen ők a totális politikai naivitás szintjén mozogva tudtak szert tenni egy olyan szolidáris táborra, ami releváns aktuálpolitikai érvek nélkül is mozgatható. A másik kettő viszont már egy nagyon veszélyes elegyet képez, pláne ha összekerül a függetlenedéspárti katalánokkal.

A választások kimenetele kormányzási patthelyzetet hozott létre. Sem a jobboldali, sem a baloldali pártok összefogása nem elég az abszolút többség eléréséhez. A Néppárt lehetetlen, hogy koalíció nélkül kormányozzon, potenciális szövetségeseknek azonban igencsak híján van. Egy esetleges kormányzási megállapodás (paktum) lehetővé tenne egy nagykoalíciót, ahol a két legnagyobb párt abszolút többséggel kormányozhatna, ám erre rendkívül kicsi az esély. A nagykoalíciós kormányzásba mindkét párt belebukna, túl sok kompromisszumot kéne egymás javára kötniük, táboraik elnéptelenednének. A Néppárt és a szocialisták közvetlen együtt kormányzása csak tovább növelné a politikai korrupció mértékét, ami a radikális pártok megerősödéséhez vezetne.

A szocialisták összefogása a Podemos-szal kizárt, ahogy az is, hogy a Ciudadanos anti-nacionalista liberálisai bárkivel is lepaktáljanak. Így maradnak a nacionalista baszk és katalán függetlenségi pártok, akik függetlenedési érdekből adódóan nem állnának össze az autonómiát ellenző nagy pártokkal. Bár a szocialista munkáspárt legvégső esetben hajlana az autonómiatörekvések támogatására, szavazótáboruk nagy része nem támogatja a katalán és baszk függetlenségi "háborút".

Minél tovább húzódik a kormányzásképtelen patthelyzet, annál komolytalanabbá válhat a halálból visszatért munkáspárt is. A szocialistákat Pedro Sánchez, 2014-ben megválasztott főtitkár hozta vissza a teljes nihilből, miután 2011-ben csaknem végzetes vereséget szenvedtek a Rajoy vezette Néppárttól. Sánchez az oktatáspolitika és szociálpolitika terén tett javaslatai és a fiatalos arculatváltás újra visszahozta a szocialisták hitelességét. Így vasárnap sok potenciális Podemos szavazó is inkább a biztosabb utat választotta a Szocialista Munkáspártra szavazva.

Bár van egy általános csalódottság a párt szereplését illetően, a Podemos mutatói valójában nagyon is jól állnak. Az ideológiailag beazonosíthatatlan "szélsőséges" politikai objektum jelenleg a legnagyobb hasznot húzhatja a kilátástalan kormányzati helyzetből. Amennyiben képes lesz folytatni az utcai forradalmi politizálást, úgy nem csak a baloldaltól, de a jobboldaltól is komoly szavazatokat szívhat el a jövőben.

A spanyolok ugyanabba a csapdába sétálnak, mint a görögök. Ott a Podemos testvérpártja, a Sziriza és Alekszisz Ciprasz kampányolt hasonlóan radikális programmal és követelésekkel. A Sziriza és Podemos által képviselt forradalmian külön utas politikának egyetlen egy nagy gátja van, az pedig az Európai Unió. Spanyolország adóssága jelenleg hatalmas, a gazdaság rendbetétele és a munkahelyteremtés is belső megszorításokat, rosszabb esetben nemzetközi kölcsönt igényel. A Podemos, testvérpártjához hasonlóan alternatív utakat keresve akar szembenézni a problémákkal és az unió vasöklével. A Sziriza esetében ezt a sztorit egyszer már végig néztük, mind tudjuk, hogyan fog végződni.