1979 júliusa, alföldi építőtábor, Kunbaracs. 150-160-an gimnazista várta az esti programot – nem túl nagy lelkesedéssel. Eleinte csak néhányan ültek ki a kis fatákolmány elé, ami színpad gyanánt szolgált. A Benkó Dixieland Band látogatott el hozzánk. Már akkor is sztárfellépőknek számítottak, mindenki ismerte a nevüket, de mi, akkori tinédzserek ezt a műfajt éppúgy afféle ódivatú, poros régiségként könyveltük el, ahogy vélhetően a mai tinik is. Így aztán mentek a poénok egymás között, mikor a deresedő halántékú bácsik (nekünk akkor bácsik voltak), fölmentek a színpadra és elővették hangszereiket.

Hát, mit mondjak, előtte is, utána is voltam sok koncerten, sok zenés rendezvényen, de olyan fergeteges bulit, akkora hangulatot, amit ezek a dixies „bácsik” csaptak ott nekünk, sehol sem éltem át. Nagyjából a harmadik számra már mindenki ott volt a színpad előtt, tanárok és diákok. Szó szerint tomboltunk. Nem hagytuk elmenni őket. Nem emlékszem, meddig játszottak, de legalább három órát.  A végén voltak köztünk, akik fölmentek a kanálkirályként emlegetett bendzsós sokadszor visszatapsolt kanalas attrakciója közben és valamilyen hangadásra alkalmas eszközzel beszálltak a ritmusszekcióba. 

A zenészek már elmentek, mi még ott tomboltunk a színpadon és körötte, sőt, még a szobánkban is vertük az ütemet az ágy szélén. A táborvető sem erőltette a takarodót, nem lett volna értelme. Meg aztán ő is jól szórakozott. Egyetlen más banda sem tudott hasonlót produkálni, kihozni belőlünk a későbbi években.

Amilyen váratlanul jött, el is múlt a kapcsolatom a dixievel. Tipikus egyéjszakás kaland volt. De nagyon megérte.

Néhány évvel később majd egy éven át a Pinceszínházban dolgoztam, a Török Pál utcában. Benkó Sándorék otthona és klubja fölöttünk volt, a Kosztolányi Művelődési Házban, hetente egyszer mindig ott próbáltak. Olykor fölmentem kicsit belehallgatni, mert mindig jó hangulat volt, kedvesek, közvetlenek voltak mindenkivel. Pedig addigra már komoly nemzetközi sikereket könyveltek, világsztárokkal játszottak együtt, de nem szállt a fejükbe a siker.

S ha nem is lettem dixierajongó, Benkó Sándorban mindig tiszteltem azt, hogy őszintén szerette, amit csinált, szerette a közönséget. Számomra a „Ki mit tud?”-ok zsűritagjaként is mindenkor rokonszenvesen, mértéktartóan nyilatkozott meg.

Még egyszer köszönöm azt a fantasztikus nyáresti bulit Benkó Sándornak és társainak.

Isten nyugosztalja Benkó Sándort!