A rövid válasz szerint mindig az veszélyesebb, amelyiktől épp jobban félünk, vagyis amelyik aktuális. Breivik után mindenki a magányos elkövetőktől tartott, 2015 után viszont az Iszlám Államot támogató, de helyi szerveződésű csoportoktól félünk.

A magányos farkas képe, amint higgadtan, csendben, egyedül dolgozik, az állandó rettegés szimbóluma is lehetne. Kiszámíthatatlan, ezért szinte lehetetlen felderíteni és megállítani.

Ugyanakkor sikeres magányos elkövetővé válni nehéz folyamat. Egyedül kell végigmennie a radikalizálódás útján, nincs senki, aki bizonytalan pillanataiban motiválná, támogatná. Ehhez önerőből kell teljesen őrültté válni, mint ahogy Breivik csinálta. Ráadásul ő jó példa arra is, hogy nem elég szélsőségesnek lenni, ész és fegyelem is kell hozzá, mivel a tervezés, előkészítés, végrehajtás minden feladata rá hárul.

Sajnos van azért külső segítség, amit igénybe vehet, ilyen például az al-Kaida által kiadott Inspire angol nyelvű magazin. Sok országban már a lap birtoklása is bűncselekmény, ami nem véletlen, hiszen egyes számaiban részletes, fotókkal illusztrált leírások vannak arról, hogy lehet boltban kapható árukból, házilag bombát gyártani. Innen tanulta meg a technikát például a bostoni maratonon robbantó testvérpár.

Szintén az al-Kaida lapjának útmutatásaira hajaztak a novemberi párizsi támadásokban használt eszközök. Az ottani elkövetők viszont egyértelműen terrorsejtet alkottak, több kisebb csoport különböző helyszínen, de egy időben hajtott végre merényletet a nagyobb hatás érdekében.

Szervezett, profi sejtek sokkal nagyobb károkat tudnak okozni, amint azt sajnos idén megtapasztalhattuk Európában. Ráadásul arról kevés szó esik, hogy mi lett volna, ha az öngyilkos robbantónak sikerül bejutnia a stadionba. Belegondolni is szörnyű, de valószínűleg az áldozatok száma a többszörösére nőtt volna, nem beszélve a tömeges pánik során megsérültekről.

A bostoni Carnajev-fivérek esete egyébként rávilágít a kettős felosztás hibájára. Elméletileg magányos elkövetőnek minősülnek, mert saját maguk tervezték meg és hajtották végre a támadást.

Viszont már első hallásra is hülyén hangzik, hogy két ember együtt magányos, és valóban könnyebb a feladatuk, mint mondjuk Breiviknek. Segítik, támogatják a másikat, kiegészítik egymás erősségeit, tehát alulról szerveződő, független, apró sejtként működnek. Ugyanez igaz a San Bernardinó-i terrorista házaspárra, akikről most úgy tudjuk, maguktól radikalizálódtak.