Annak ellenére, hogy a balos érvelők erkölcsi felsőbbrendűséget éreznek, mindkét oldal érvelésében vannak igazságok. Nem látszik azonban olyan európai megoldás, amely kielégítene minden elvárást.

A helyzet kezd meglehetősen skizofrénné válni, mert az egész jelenség tele van olyan paradoxonokkal, amik szinte lehetetlenné teszik a megoldást. A paradoxonok feloldása maga is lehetetlen vállalkozásnak tűnik a mai kultúrális és politikai közegben, ezért nincsenek olyan megoldások sem, amelyek révén a hosszú távú félelmek is eltűnnek és a humánus kötelességek sem sérülnek meg.

Kezdjük az egész népvándorlási kérdés legfőbb paradoxonával, ami ugyan a muszlimokat érinti, de elszenvedői mi európaiak is vagyunk.

A közel-keleti válság mélyén ott van a régió történelmi kudarca: a török uralom és az angol, francia mandátumok megszűnése után nem volt képes megfelelő viszonyt kialakítani a modernizálódó világgal. Nem tudott sem erős, saját humán erőforrásra alapozott gazdaságokat kiépíteni, sem megfelelő politikai stabilitást és intézményrendszert kialakítani. A régió nemzetközi súlya és presztízse alacsony, semmiképpen sem olyan, amit történelmük alapján látni szeretnének az ott élők. Ami van az is inkább az olajnak, mint teljesítményüknek köszönhető. Nem voltak képesek igazságos elosztási rendszerket, stabil jogrendszert, megfelelő közigazgatást kialakítani. Társadalmi viszonyaik sok esetben közelebb állnak a középkorhoz, mint a 21. századhoz és ez a modernizációval való küzdelem sok szenvedést okoz számukra.

Az ott élők már sokféle rendszert kipróbáltak a szocialista diktatúráktól a liberális jellegű próbálkozásokon át a kevésbé ideológikus diktatúrákig, vagy az iszlám által uralt államberendezkedésig, de mindennel kudarcok vallottak. Az „arab tavasz” ennek a frusztrációnak az egyik megjelenési formája volt. A túlnépesedett régió, és Európa számára elképesztően magas arányú fiatal népessége tudja, hogy az előttük álló élet jelen körülmények között nem kecsegtet semmilyen reménnyel. Változást akarnak és úgy tűnik a legerősebb irányzat ma a vallási fanatizmus, visszatérés a gyökerekhez, a tiszta vallás által uralt és irányított államhoz, ahogy az Iszlám Államot tagjai értelmezik. A másik irányzat a régió elhagyása, annak reménytelen helyzete és túlnépesedése miatt, de mindkét megoldás ugyanabból a gyökérből, ugyanabból a frusztrációból fakad.

A régió lakossága már vagy 50 éve igyekeszik a nyugat felé, ott remélve békésebb és gazdagabb életet. Ennek köszönhetően van ma már közel 30 millió muszlim Európában, annak ellenére, hogy az 50-es évekig gyakorlatilag nem volt ilyen csoport.

Ez a közösség azonban hiába menekült el saját országa kudarcai elől, ragaszkodik annak kultúrájához, sok esetben nem akar az európai modernitásnak megfelelő életet. Élvezi a modern liberális államok minden előnyét, de szabályait elfogadni nem akarja, sőt sok esetben igyekszik ellene tenni.

Ez a muszlim paradoxon. Úgy akar élni, ahogy otthon élt, annak ellenére, hogy az az értékrend és életforma bizonyítottan káoszhoz vezetett és el kellett menekülnie egy idegen helyre, amely viszont saját életformájával jólétet és nyugalmat volt képes biztosítani lakosságának. Vágyja a jólétet, a kiegyensúlyozottságot, a nyugalmat, de elutasítja az életformát, ami azt létrehozta. Gyűlöli a nyugati szabadságot, de élvezi annak gyümölcseit és használja is, főleg arra, hogy küzdjön ellene.

Az angol muszlimok a szólásszabadság védeleme mögé bújva uszítanak gyűlöletre azok ellen, akik éppen nem tetszenek nekik. A most érkezők esetében ez még erőteljesebben így lehet, mert nem egy lassú egyéni beáramlásról van szó, hanem teljes közösségek áthelyeződéséről. Ahogy időnként elhangzik, ők úgy akarnak élni, ahogy otthon éltek és nem úgy, ahogy a befogadó országban elvárnák tőlük.

Nem értik, hogy ha Európa úgy élne, ahogy ők otthon éltek, akkor annak pont ugyanaz lenne az eredménye.

Ennek a paradoxonnak a feloldása a muszlimok kezében van, de az új soha nem látott migrációs hullámmal ez a feloldás még messzebbre kerül. Az európaiknak is meg kell érteniük, hogy Európa nem lesz ugyanaz a hely, ha más emberek élnek majd benne. A kultúra erőteljesen meghatározza az élet minden területét. A protestáns etika által irányított német társadalom nem marad fenn a muszlim etika által befolyásolva.

A második világháború óta az európai országokat kormányzó nagy pártok válsága és paradox helyzete itt van a szemünk előtt és azzal fenyeget, hogy az európai politika fenekestül fordul fel. Ezek a nagy pártok valami érthetetlen okból nem látták a válság eszkalálódását és következményeit. Nem érzékelték, hogy milyen következményekkel járhat a lakosság hangulatára, ha havonta 150 ezer ember vonul végig országukon. Ezek a nagy pártok egy olyan elvet védelmeznek, amit „európaiságnak” neveznek, sokat büszkélkedtek vele az elmúlt évtizedekben. Ez az „európaiság” azonban egy boldog és nyugalmas, gazdagodó időszak terméke volt. Változatlan fennmaradásához ezek a körülmények kellenek.

A körülmények azonban módosulnak és e módosuláshoz vagy alkalmazkodik és maga is változik, vagy könnyen megsemmisülhet. Sok nagy párt és politikus erre az elvre építette fel identitását és most kétségbeesetten látja, hogy az identitás és vele a vezető szerep is veszélybe került.

A paradoxon lényege, hogy ha nem változtatják meg az elvet magát és ezzel identitásuk alapját, ha nem találják meg ők maguk az európaiság új értelmezését az új helyzetben, akkor a védelmezett elv el is veszhet.

A szélsőjobb minden országban hihetetlen erősödésen ment át és a hatalom közelébe kerülhet, ha a nagy pártok vezetői nem képesek változni. Amennyiben a baloldal és a jobbközép szavazataival hatalmon is képesek maradni, ahogy talán Németországban elképzelhető,  (ma Merkel lassan népszerűbb a baloldalon, mint saját köreiben) politikai rendszerük akkor is instabillá válik, állandó tüntetésekre, akár utcai összecsapásokra számíthatnak, ami végül is a felépült európai stabilitás és társadalmi béke összeomlásával jár. Ez a folyamat mindkét esetben az unió szétesését hozza magával, vagyis a közös nagy európai álom akár egy évtizeden belül végetérhet.

A nagy pártok előtti döntés egyértelmű: vagy ők maguk sértik meg az általuk szentnek és változtathatalannak vélt „európaiságot” vagy elbuknak és mások hosszú időre eltemetik ezeket az értékeket.

A paradoxonból való kiutat David Cameron mutatta meg. Nyíltan felvállalta, hogy a bevándorlás komoly probléma, aminek Európán kívül kell tartani a megoldását. Meglebegtette az EU-ból való kilépés lehetőségét és ezzel stabilizálta belpolitikai helyzetét. Megakadályozta, hogy a brit közvélemény szélsőséges pártok irányába tolódjon el. Előfordulhat azonban, hogy a brit EU-s népszavazásnak már nem lesz valódi tétje és a britek örömmel szavaznak egy káoszba fulladt Unióból való kilépésre.

Az Unió nagy politikai pártjai, a brit példa alapján felismerhetnék: ha válaszolnának a közvélemény elvárásaira, akkor mindenki szívesebben szavazna rájuk, mint a kormányzó-képességükben bizonytalan újakra.

Fontos kiemelni, hogy akik a bevándorlók jogait védik, azt nem a hagyományos liberális elvek alapján teszik, hanem a félreértett baloldali humánum és az emberi jogi aktivizmus elvei alapján. A klasszikus liberalizmus soha nem mondta, hogy egy állam saját biztonságát és belső stabilitását veszélyeztetve is eleget kell tegyen befogadási kötelezettségének. Ez a humánum és a liberalizmus teljes félreértése. A baloldal ennek ellenére erősen küzd a bevándorlók, akár korlátlan számú beengedése mellett. Meglehetősen triviális, hogy minél nagyobb számban és minél nagyobb egységes közösségekben jönnek az EU-ba a bevándorlók, annál nehezebb lesz integrálni őket és elfogadtatni velük az EU liberális alapértékeit.

Női egyenjogúság, szólás- és vallászabadság, vallási tolerancia, amik ebben az esetben a legkényesebb kérdések. A szólásszabadság gyakorlása már gyilkosságokhoz vezetett a múltban is, a vallási konfliktusok pedig olyan mértékűek, hogy már az utazás során is jelentkeznek (elég csak a keresztények tengerbe dobására emlékeztetni).

A női egyenjogúság vonatkozásában pedig a múltban beérkezett muszlimok esetén sem sikerült eredményeket elérni. Érdemes csak a munkanélküliségi és képzettségi statisztikákat megnézni a muszlimok esetében.

A muzulmán kisebbségek részéről az EU liberális értékei elleni támadások erősödésére lehet számítani továbbra is. Sok fiatal muszlim ugyanis identitását éppen ezen értékek elutasítására alapozza. Így a baloldal azzal a pradoxonnal néz szembe, hogy ma ő a legerősebb támogatója a bevándorlásnak és ezzel egy olyan problémát importál, aminek később ő lesz legnagyobb elutasítója. Ma ők a leghangosabb támogatók, évekkel később pedig ők lesznek a leghangosabb ellenzők.

Ha szembesítjük a baloldalt saját felelősségével, a paradoxon létrehozásával, agresszíven elutasítóak. A félreértett liberális elvekre hivatkozva hozzák létre a szabadásjogok ellenségeinek legnagyobb európai közösségét.

A következményektől majd kétségbeesnek és a beilleszkedési programok hiányát, vagy gyengeségét kárhoztatják, bűntudatot keltenek, az európai idegengyűlöletet és rasszizmust teszik felelőssé a ma is tisztán előre látható kudarcért. Ez kétségtelenül paradoxon, de azért felelőtlen hülyeségnek sem utolsó.

Mint látható, a paradoxonok nem oldhatók fel a mai politikai keretek között, ezért nem is lehet arra számítani, hogy megleljük a nagy európai konszenzust. Még ha az „európaiság” adaptációját meg is találják, a muszlim paradoxon nem oldható fel és nem kezelhető, mint ahogy az a következmény sem, hogy a muszlim bevándorlók a szabadságjogokat a szabadságjogok elleni küzdelemre is felhasználják majd.