Nemrég elcipeltek egy könyvbemutatóra. Évek óta leszoktam erről a műfajról, na jó, a haverjaim könyveinek a bemutatójára elmegyek, mert a haverjaim, vigyorgó biodíszletnek jó vagyok, rendben volt, mondom általában a végén, nem rontom el a barátaim örömét, van egy rakás író és költő ismerősöm, miattuk tudom, hogy éppen hol tart a kortárs magyar irodalom, mert a könyvbemutatók alkalmából hatalmasakat tudnak pletykálni azokról a költőkről és írókról, akik nincsenek ott, a könyvbemutató olyan, mint egy temetés, halott tárgyról beszélnek, mintha egy távoli ismerőst búcsúztatnának, semmi borzongás, inkább udvarias unalom, mindenki a szertartás végét várja, hogy utána jót dumálhassanak.

A Margó Irodalmi Fesztiválon a Muzikumban mutatták be Géczi János könyvét, amit Likó Marcellről írt, az ismerősöm interjút akart készíteni Géczivel, ezért jó lenne, ha elmennénk, Likó Marcell a Vad Fruttik énekese, magyarázta An, aham, most már ezt is tudom, valamiért nem jegyzem meg a zenekarok frontembereinek a nevét, a zenéjük érdekel, nem a személyek, akik csinálják, Lévai Balázs Lovasi-könyve óta viszont megértőbb vagyok az ilyen, khm, rocksztár-(ön)életrajzok iránt, az például olvashatónak bizonyult, hát legyen, mondok, a Muzikumban amúgy sem voltam még könyvbemutatón.

A beszélgetés felvezetéseként Likó Marcell gitározott, énekelt hozzá, és itt kaptam fel először a fejem. A Vad Fruttikat érdekesnek találom, de a koncertjeiken nem esek hanyatt, talán Orfűn láttam őket utoljára, azt nagyon untam, mindegy is, Likó Marcellben egy szál gitárral volt erő, elkezdett érdekelni, hogy mit énekel, meg hogy ki ez a pasas, mit gondol a világról.

A könyvbemutatón mindenesetre ez nem derült ki, de a szűk óra arra elég volt, hogy megvásároljam a könyvet, arra viszont nem, hogy dedikáltassam is, egyszer elolvasom, mondtam tapló módon Géczi Jánosnak, interjú lebeszélve, mehetünk haza.

A Bunkerrajzoló felkerült az elolvasandó könyvek tornyára, várta azokat az üres órákat, amikor semmi okosabb nem jut eszembe, mint hogy kortárs magyar irodalmat olvassak, ezzel is el lehet tölteni az időt. Így álltam neki Géczi könyvének is, ötven órányi interjút készített Likóval, amit emlékezetből rekonstruált, szóval nem interjúátirat.

De nagyon nem az. Egyrészt ott van Likó élményvilága, lakótelep, főiskola, drogozás, csajozás, zene, Likó asszociatív készsége, ez már önmagában is jó gyúanyag. De amit Géczi csinált belőle, az mestermű. Feszes a könyv, megtart, nem enged, beszippantanak a mondatok, és van egy olyan belső ritmusa, ami miatt nem tudod letenni, csak a fejezet végén, ha. Nem lesz belőle generációs regény, se kultkönyv, bár megérdemelné, igaz, a lejöttem a drogról, tiszta vagyok-topik mostanában eléggé menő, helyes is, Bérczesi Robi akár hetente belemondhatja a Petőfi Rádióba, annyira szétesve és szenvtelenül tudja tálalni, hogy az már önmagában elriasztó, de nekem a könyvben épp a drogos rész volt a legkevésbé érdekes. Bár, mondjuk, az a rész, amikor Likó Marci az anyját is ráveszi a pipázásra, vagy az exstasyra, azért nem semmi. Pont azért üt, mert mellékesen, mintegy odavetve mesélődik el, nem lihegi túl, és ez a könyv egyik erőssége, nem moralizál(nak) fölöslegesen, éppen annyi megfejtés van benne, amennyi még nem fordítja át didaktikussá a művet.

Amit viszont a gyermekkor kapcsán Géczi elművel Likó anyagával, az félelmetes. Olvasod, kész vagy, hogy így is lehet élni. Hogy így éltek. Hogy így élnek családok. És kapaszkodsz azokba az emlékeidbe, amelyek azt támasztják alá, hogy a tied nem ilyen volt, ám az alapképlet kíméletlen, volt ilyen is benne, még a könyvbemutató moderátorából, Valuska Lászlóból is kihozta az őszintét, „egymillió alkoholista apa országa vagyunk”, szólt ki a szerepéből.

A Bunkerrajzoló jó könyv, kényelmetlen könyv, most vehetem nyakamba a világot, hogy megkeressem Géczi Jánost, dedikáltatni fogom. 

(Géczi János: A Bunkerrajzoló. Likó Marcell-élettörténet-rekonstrukció. Athenaeum, Budapest, 2015.)