De nem csak szörnyülködni nem tudok az efféle lövöldözéseken, csodálkozni sem. Inkább azt csodálnám, ha nem lenne egyre több ilyen.

Kultusza van. Az erőszak divat, sikk, trendi életforma. A legmenőbb akciófilmek főhőse vagy bérgyilkos, vagy olyan rendőr, katona, titkos ügynök, kommandós, fejvadász, stb. akinek a szakmája, mestersége, így vagy úgy, de a hidegvérű gyilkolás. Legtöbbször persze mindig van valami nyálas és nyakatekert sztori, amivel megindokolják, miért muszáj neki rommá lőnie több tucat, nyilván nála is elvetemültebb figurát.

De akárhogy csűrjük-csavarjuk, az „erkölcsi igazság” szinte kizárólag azon múlik, ki tüzel előbb, ki üt vagy rúg nagyobbat. Még ha el is fogadjuk, hogy úgymond jó ügyért öldökölnek, a nézőnek akkor is gyilkológépekkel kell azonosulni, rájuk kell felnézni. Ezek a mai gyerekek eszményképei, a leghasznosabb és legértékesebb emberi tudás pedig a gyilkolni tudás.

Mindez úgy, hogy az emberölésnek legtöbb esetben úgyszólván semmi súlya. Olyan mindennapos, szinte élvezetes cselekedet, mint lecsapni egy legyet.

De talán tévedek. Sokak szerint az egész merő véletlen. Semmiféle jelentősége annak, milyen hatás éri gyermekeinket a médiából, internetről, mit néznek, mi hallgatnak, mit olvasnak, és mivel játszanak. A véres, erőszakos, brutális jelenetekben szinte kéjelgő filmek, számítógépes játékok teljesen ártalmatlanok a gyermekek személyiségfejlődésére nézve. A bérgyilkos az ideális főhős és embereszmény.

Lehet, hogy így van. De nekem ez nem tűnik ésszerűnek.