A valóságban a muszlimoknak egy kis részét teszik ki az arabok. A világ 1,6 milliárd muszlimjának csak 16 százaléka arab.

de ott van Pakisztán, Banglades, ahol szintén nem arabok élnek. Vagy épp Irán és Törökország, ahol meg egyenesen pórul járhatsz, ha nekiállsz arabozni.

Noha kívülről nézve nagyon egységesnek tűnnek, a valóságban óriási törésvonalak jellemzik társadalmaikat. Vallásilag három nagy csoportra lehet osztani a muszlimokat: 1. szunnitákra (a szunna őrzői), ők adják a világ muszlimjainak több mint 85 százalékát; 2. síitákra (Ali követői), főképp Iránban, Ománban, Libanon déli részén, Szíria egyes részein, Jemenben élnek, a muszlimok 12 százaléka; 3. a háridzsiták, akik nagyjából 1-3 százalékot tesznek ki. Mindegyik csoportnak rengeteg leágazása van, amelyek további szakadások révén váltak el egymástól (zajdita síiták, alaviták, tizenkettes és hetes síiták). És akkor még nem is beszéltünk az iszlám misztikus irányzatairól, a szúfizmusról, vagy a különböző iszlám gyökerű, de attól elvált vallási csoportokról, mint a drúzok vagy bahá’ik. Az egyszerűség kedvéért mindez valahogy így néz ki lerajzolva:

(wikipedia)

Ezek a csoportok mind-mind előítéletesek a másikkal szemben.

A világ muszlimjai egyesüljenek felszólítás, elég a fenti képre nézni, jelen állapotok között elég utópisztikusnak tűnik.

A muszlimok Allahja, a zsidók Elohimja és a mi Istenünk (ahogyan Jézus arámiul szólítja Istent: Éli, Éli!) egy és ugyanaz. A muszlimok tehát ugyanahhoz az Istenhez, nem valami sajátos istenséghez imádkoznak. Az persze igaz, hogy a három valláson belül nagyon különböző istenképek élnek. Míg a kereszténység elfogadja a szentháromságot, addig az iszlám egyik legfontosabb hittétele a tawhid, a szigorú egyistenhit:

A muszlimok Istent amúgy 99 névvel illetik, amelyek között olyanok vannak, mint a könyörületes, a hatalmas, a jóságos, a rettegett, a szeretett, a megbocsátó stb. Ezek az Istent leginkább jellemző tulajdonságok.

A korai társadalmakban engedélyezett volt a poligámia. Így volt ez az iszlámban vagy például a középkorig az európai zsidóság esetében is. A Korán egyértelműen fogalmaz, mikor főképp a háborúkra hivatkozva engedélyezi, hogy egy férfinak legfeljebb 4 felesége lehessen.

Az ötvenes évek szekularizációs törekvéseit követően azonban ez egyre kevésbé lett jellemző a muszlimok körében. Törökországban és Tunéziában kifejezetten tiltott a többnejűség , míg többek között Egyiptomban, Algériában, Jordániában, Szíriában és Irakban törvényileg korlátozzák (például az első feleség engedélyéhez kötik). Már csak azért sem népszerű intézmény, mert az iszlám előírja a feleségekkel való egyenlő bánásmódot,

Muszlim legyen a talpán, aki ezt bírja!

Az egyik legelterjedtebb vélekedés, hogy a muszlim nők apáik vagy férjük parancsa miatt öltenek fátylat, nikábot vagy épp burkát. A valóságban azonban sokkal összetettebb a kép. Vannak olyan muszlim országok, ahol törvényileg kötelező az efféle öltözködés a nők számára, sőt akár büntetést is vonhat maga után ennek elmulasztása. Ha azonban például a nyugati társadalmakban élő fiatalabb generációra tekintünk, ott inkább a vallási reneszánsz az, ami az öltözködésben is megjelenik. Úgy is fogalmazhatnánk, ha egy nyugaton élő muszlim lány kendőt húz, az sokszor inkább identitáskifejező eszköz, mintsem közösségi vagy vallási elvárás.

A Koránból kiindulva valóban lehet olyan értelmezésre jutni, hogy tilos minden alkohol tartalmú szer használata. De azért nem eszik olyan forrón a kását a muszlimoknál sem. Leszámítva az iszlám törvénykezést leginkább alkalmazó államokat, mint Szaúd-Arábia vagy Irán (bár a nem-muszlimoknak azért itt is engedélyezett a szeszelés) a legtöbb muszlim országban lehet, sőt szoktak is inni. Gondoljuk itt a Közel-Keleten elterjedt ánizslikőrre, az arakra-rakira.

Az alkohol állami szinten való betiltása  a politikai iszlám hetvenes évekbeli megerősödése után vált népszerűvé azokban a muszlim országokban, ahol az intézkedés összekapcsolódott a nyugati „dekadens” szokások elutasításával.

A leleményesség oltárán áldozva vannak olyan közösségek, akik bizonyos alkoholtípusokat a Koránból levezetve engedélyezettnek vesznek. Például a furfangos egyiptomiak a Korán tiltó passzusát csak a datolya és a szőlőpárlatokra vonatkoztatják, mondván szó szerint csak azt említi a Korán. Mások ennél még egyszerűbbek, ők azt mondják, hogy részegnek tilos lenni, de maga az ivás mértékkel megengedett. Így azért már érthető, hogy

Disznóhúst viszont tényleg nem esznek még a legkevésbé vallástartó muszlimok sem, és ennek a Koránon túl teljesen racionális okai is vannak. A sertéshús ugyanis a Közel-Keletre jellemző időjárási körülmények között rengeteg baktériumot hordoz és gyorsan megromlik, nem véletlen, hogy a judaizmusban is

A saría, azaz az út, tulajdonképp az élet minden területét szabályozza, mégpedig aszerint, hogy megkülönböztet tiltott, kívánt és közömbös dolgokat. Az iszlám vallást itt szintén a judaizmushoz lehet leginkább hasonlítani, hiszen totalitásra törekszik: egyszerre szabályoz vallási és világi dolgokat. Fő forrásai: a Korán, a hadísz, azaz Mohammed társainak beszámolói a Prófétáról, továbbá az elfogadott viselkedési normák.

Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a legtöbb muszlim ország jogrendszerében egyszerre van jelen az iszlámjog, a gyarmati jogrend, a modern jogalkotás és a nemzetközi jog. A saría tehát csak bizonyos szempontból kizárólagos, az élet, a helyi hagyományok mind-mind mozgásban tartják.