Megtudni, hogy mi lesz a következő hely, hova kell innen menni. Hogy honnan fognak majd visszaküldeni, ha éppen úgy alakul. Ha éppen úgy áll fel valakinek. Ha azt mondják: megkívánja a helyzet.

Vagy nem tudni meg semmit. Csak várni.

És közben nem mutatni azt, hogy erősebbek vagyunk. Sokkal erősebbek, mint aminek látszunk. Hiszen azt kérték, hogy legyünk gyöngék, hogy ne bántsunk senkit. Az csak ártani tud, nem vezet sehová. És főként: nem mutat jól.

Ha erőszakosak vagyunk, veszítünk.

Pedig erősek vagyunk, sokkal erősebbek, mint ők. 

Nem ma kezdtük. Nekik ez egy állapot. Nekünk az életünk.

Azok vagyunk, akiket gyűlöltök. A fasisztoid hatalom öklei vagyunk. Akiket gyaláztok folyamatosan. Akikre ellenségekként tekintetek.

Megszoktuk. Ez is része a történetnek.

Az ember egy időn túl vagy összeomlik, vagy túléli és elfásul, megkövül. És akkor lepereg. Minden lepereg.

Dobálnak minket, rugdosnak, és közben ártatlannak kell látszanunk. Felhasználnak a propaganda szemléltetőeszközeiként – ki így, ki úgy.

Fotók készülnek rólunk – a fotós szent állat, hozzá nem lehet nyúlni, szükségünk van rá.

Fotók, különböző válogatásokban. Egyiken agresszív állatok vagyunk, a másikon hőst csinálnak belőlünk.

Megszoktuk. Bírjuk még sokáig. El sem tudjátok képzelni, milyen hosszú ideig.

A migránsokat felfogó rendőrkordon vagyok. A sorfalat álló rendőrök. A családját a sínekre lehúzó apukát lefogó rendőrök vagyunk. 

A rendőr nem éhes, nem szomjas és főleg nem fázik.

A rendőr nem panaszkodik. Nem mond ellent. 

A rendőrnek nincs véleménye, a rendőr nem üt vissza.

A rendőr nem haragszik. Nem fél. 

Az vagyok, aki nem lehet erős. Akinek úgy kell erősnek látszania, hogy nem alkalmazhat erőszakot.

Az vagyok, aki megvédi bőrödet.

Akkor is, ha nem szeretnéd.

Akkor is, ha nem szeretsz.