A kínai tőzsde egy éves diadalmenete a június 12-i csúcspontot követően véget ért, és egy megállíthatatlan lejtmenetre állt rá. A sanghaji és a sencseni tőzsdeindex egy hónap alatt 20-30 százalékot zuhant. Az augusztus 24-i fekete hétfő hatását az ázsiai mellett az amerikai és európai részvénypiacok is erősen megérezték: Európában két görög mentőcsomagnyi pénz párolgott el egyetlen nap leforgása alatt. A 2008-as válság kitörése óta nem volt példa ekkora bukásra.

A kínai gazdasági növekedés két legfontosabb motorja az olcsó export és a különböző állami beruházások, pl.: infrastruktúra-fejlesztés. De egy gazdagabb, jólétre törekvő országban nem fog működni ugyanaz, ami egy szegényebb ország esetében működött. Nem tud olyan olcsón gyártani, és a megépíthető autópályák és hidak száma is véges. Ennek megfelelően a kínai gazdasági növekedés is elkezdett lassulni, a 2008-as 13 százalékról a 2015-ös 7 százalék körüli szintre.

A gazdasági növekedés lassulására megoldást jelenthet, ha elkezdenek átállni egy fogyasztás-vezérelt modellre, ahol az hajtja a gazdaság motorját, hogy kínai fogyasztók vásárolják meg a Kínában gyártott árut. Ehhez komoly strukturális reformokra van szükség, mint például a magánszektor térnyerése és a bérek emelkedése. Ezeket a reformokat eleve nem lenne egyszerű keresztülvinni, de a tőzsde beszakadása még kellemetlenebb pozícióba hozta a politikai elit reformpárti szárnyát. Az ellenérdekelt elitcsoportoknak itt a nagyszerű lehetőség, hogy a reformokat hibáztassák a tőzsdepánik miatt.

Kínában mostanra többen tőzsdéznek (90 millióan), mint ahány embernek kommunista párttagsága van (88 millió). A tőzsdeláz egyre jobban terjedt: csak májusban több, mint 12 millió tőzsdei számlát nyitottak. A kínai piac jellegzetessége a rengeteg kisbefektető, a tőzsdei forgalom 80-90 százalékát a lakossági ügyfelek megbízásai adják. Nagy részüknek nemhogy pénzügyi ismeretei, de még érettségije sincs.

A hitelből történő befektetést korábban szigorúan szabályozták, de 2010-től kezdődően az állam folyamatosan lazította ezeket a szabályokat és egyre jobban ösztönözte a tőzsdei befektetéseket. A kínai vezetés azért került különösen nehéz helyzetbe, mert (ahogy a Bloomberg fogalmazott) 80 millió egyéni befektető vagyonának eltűnése elég komoly társadalmi feszültséghez vezethet, és részben igazuk is lenne, ha a kormányzatot hibáztatnák veszteségeikért.

Az eseményeket úgy is lehet olvasni, hogy a kínai kormány gyakorlatilag akkor járatta csúcsra a jelenlegi válságot, amikor minden lehetséges eszközzel próbálta megakadályozni azt, a túlzott állami intervenció pedig csak rontott a helyzeten. Annak ellenére, hogy tényleg minden követ megmozgattak: 5000 milliárd jüant (800 milliárd dollárt) nyomtak bele a gazdaságba, ami a Reuters számításai szerint nagyjából a teljes kínai GDP 10 százalékának megfelelő összeg.

A kínai vezetők meglehetősen szabadon tudnak válogatni a bevethető eszközök között. A pénzpumpa mellett propaganda-gépezet is mozgásba lendült, a kormány a médiát felhasználva igyekezett meggyőzni a befektetőket, hogy hazafias indíttatásból ne adjanak el, tartsák meg részvényeiket. Az állami cégeknél nem finomkodtak ennyire, nekik konkrétan megtiltották, hogy eladjanak a tőzsdén.

Nem sokan bocsátkoznak jóslatokba, hogy a pánik milyen mértékben érinti majd a világgazdaságot, mindenesetre aggasztó jelekből akad bőven. A kapkodó állami beavatkozásnak nincs túl pozitív üzenete, a kínai gazdaság lassulásával pedig előkerülhetnek olyan csontvázak, amik mindenkit rosszul érintenek majd. Az biztos, hogy az abnormálisan nagyra fújt kínai részvénylufi kipukkant, az elemzők pedig azt latolgatják, hogy a történtek csak egy normális korrekciónak számítanak-e, vagy az apokalipszis első lovasai lehetnek.