Leülsz otthon a személyi számítógéped elé (Magyarországon még ez is eléggé új dolognak számított), és egy-két egérkattintással olyan dolgokhoz férhetsz hozzá, amelyek eladdig időben és térben is elérhetetlen vagy igen nehezen elérhető távolságban voltak. Néhány kattintás kiválthat egy többnapos utazást vagy akár több hónapnyi könyvtári, levéltári kutatást, kéthetes levélváltást. Korábban el sem képzelt ismeretek, tények, üzenetek, információk váltak percek alatt megismerhetővé. Mindez – kvázi ingyenesen. A gépnek volt ára, a szoftvereknek elvileg volt ára, az internet előfizetésnek volt ára, de az nem volt mérhető sem a valóban hozzáférhető tartalomhoz, sem ahhoz az illúzióhoz, hogy az egész világ ott van a szobámban.

Így kezdődött az internet a magamfajta egyszerű, kíváncsi, hiszékeny – bár azért nem a falvédőről éppen csak lepottyant – felhasználó számára. A szabadság. Nem az ösztönök szabadossága, ami végtelenül unalmas (mert valójában az ösztönök börtönét jelenti). A szellem szabadsága, ami végtelenül izgalmas. Hej, de szép is volt!

Hát, jól elmúlt.

Szó se róla, ma is hasznos a net. Hasznos annak, aki még akar és tud benne a maga akarata szerint lavírozni. De a nagy illúzió a szabadságról… Hagyjuk. A nevében volt a végzete. Benéztük. Lehet-e olyan hálót elképzelni, aminek értelme és célja tényleg a szabadság?

A valóság az, hogy az internet egyre inkább gúzsba köt és magát az internetet is egyre inkább gúzsba kötik. A kettő összefügg. Ez a hálók természete. De azért minden kötélnek két vége van.  Ha mást nem, legalább fickándozni illenék az egyik végén.

Engem őszintén szólva nem is az zavar, hogyha lassan bármit szeretnék a neten, ahhoz kötelezően meg kell adnom mindenféle adataimat. Eleinte – a beetetés (lsd. halászat) idején ez korántsem volt így. De azért kezdettől tudtam, hogy az internet valójában erről szól, eredetileg katonai (azon belül is hírszerzési) célokra fejlesztették. Ezt lehetett is tudni róla. Snowden (vagy Showman) nagy garral bejelentett leleplezései épp ezért engem nem tudnak izgalomba hozni. Tisztában vagyok vele, hogy akár akarom, akár nem – egyébként akár internet nélkül is – minden szellentésemet rögzíthetik, fotózhatják, nézhetik, szagolgathatják, ízlelgethetik. Hát, tegyék, ha ez esik jól. (Hogy Merkel anyut lehallgatják-e… ezt is mindenkinek a gusztusára bízom. Aki így küzd a terrorizmus ellen, bizonyára éppolyan eredményes lesz – mint anno szeptember 11-én.)

De cserébe azért, hogy rólunk mindent meg lehet tudni, az internet értelme és jóformán egyetlen valóban hasznos szolgáltatása a gyors és egyszerű információszerzés, a gyors és egyszerű kontaktus lenne. Erre mondtam én magamban, hogyha ennek az az ára, hogy turkálnak a pelenkámban, hát turkáljanak. Csakhogy lassacskán oda az egyszerűség, gyorsaság, legalábbis az én tempóm és elvárásaim szerint.

Ma már hovatovább bármilyen oldalra fölmegyek, az követelik, hogy regisztráljak. Elvileg a regisztráció roppant egyszerű. Ez sem igaz. Mindegyik más. Van rövidebb és egyszerűbb, van hosszú és követhetetlenül bonyolult, zavarba ejtő kérdésekkel, sokféleképp értelmezhető fogalmakkal. Itt ezt kérnek, ott azt kérnek, hol ennyi, hol annyi karakteres jelszóval, amiket mind tároljak el. Némelyik helyen még ilyen-olyan azonosítókkal, kódokkal is szórakozzak, ismerjek föl eltorzított betűket és főként gondosan tanulmányozzak egy három-négy, olykor hat-nyolc oldalas irományt (ún. felhasználási feltételek), amit nyilvánvalóan elmebeteg vagy súlyosan betépett jogászok alkottak meg egy vagy több átdrogozott éjszaka után. A modern költészet ezekhez képest szórakoztató irodalmi csemege. Egy másik jogász kell hozzá (nyilván neki is kell egy-két dózis), aki hű hitves módjára mellettem van egész nap, hogy amikor csak regisztrálnom kell valahol, akkor kihámozza nekem, mit is fogadok el, annak milyen következményei lehetnek rám nézve. Nonszensz baromság. 

Persze, nem csak az on-line ügyek zajlanak így. Voltaképp, nem virtuálisan, hanem nagyon is papíralapon ugyanezt kell végigcsinálni, ha mobiltelefont akarok venni, ha internetre vagy telefonra fizetek elő, ha bankszámlát nyitok, ha közszolgáltatást akarok igénybe venni, ha biztosítást kötök. Tudni akarják a nagyanyám nagyanyjának lánykori nevét is, mindent. Hányat böfögök egy ebéd után. És mindegyik helyen elém tolják a hat-nyolc-tíz oldalnyi, apróbetűs jogászkölteményt, ami egyetlen dolgot szolgál: ők (gyártók, szolgáltatók, kereskedők, intézmények) minden felelősséget eltolnak maguktól és rám vagy egy fiktív harmadik félre hárítanak. Ez az értelmetlen jogi förmedvények egyetlen értelme és célja. Az eredmény irgalmatlan mennyiségű papír, amit mind alá kell írnom, egy nyomorult telefonkészülék vagy egy árambekötés vagy egy bankszámla-nyitás miatt. Ezt a tonnányi papírt, amit a korszerű, környezettudatos viselkedés nevében gyártanak nekem, otthon kell őrizgetnem, ha nem akarok rosszat magamnak. Tárolnom kell őket a felhasználó kódok, vevőkódok, jelszavak, belépési azonosítók, ügyfél azonosítók, ügyfélszámok, ügyiratszámok, bizonylatszámok és a többi egyéb hasonló, húgyagyúaktól származó digitális dögcédula tömegével egyetemben.

Közben össze-vissza aggódja magát boldog-boldogtalan (más húgyagyúak), hogy juj, a klímaváltozás, jaj, a károsanyag-kibocsátás, hű, a globális a fölmelegedés! Nem beszélve az időről, ami a nagy mai közhely szerint még sokkal inkább pénz a mi korunkban, mint korábban bármikor. Emberek, mi lenne, ha mindenki tényleg végig is olvasná ügyvédjével közösen az összes szerződést, felhasználói szabályzatot, az összes jogi figyelmeztetést, mielőtt valóban aláír bármit is? Hát, egyik cég sem tudna eladni semmit! Egyetlen rohadt szerződés nem köttetne meg!

Nem a globális fölmelegedés itt a fő baj. A globális tudathasadás. Annak is a végső fázisa. Dementia. A teljes szellemi leépülés. Persze, nem merő véletlenségből. Az összeesküvés-elméletek csak a hülyék szerint bizonyítják azt, hogy összeesküvések nincsenek. Nem akkorák és nem olyan szuperszervezettek, mint ahogy a paranoiások szeretik felfújni, de mindig voltak és mindig lesznek is.  

Hogy lehet védekezni, mikor szorul a háló? Egyedül nehéz. Jó receptet még nem tudok, de hiszem, hogy a józanész azért valamelyest segít. Az ösztöneim is működnek. Azt vettem észre, egyre többször döntök úgy, hogy nem. Inkább nem nézem meg az oldalt, ahol bonyolultan regisztrálni kell, nem rendelek árut, nem veszem igénybe a szolgáltatást. Mindig van helyette mit csinálni, ami örömet is okoz, nem bosszúságot.

Persze, ha ez így folytatódik, ép ésszel lassacskán lehet, hogy nem lesz érdemes csinálni semmit, legfeljebb beülni egy kocsmába és meginni egy-két sört, mert ahhoz egyelőre még nem kell regisztráció és elmebeteg titkosírások megfejtése. Elég annyit mondani, kérek egy sört, és fizetni. Most már csak egyre inkább ez tűnik a büdös nagy szabadságideálnak.