Ha ezzel megvagyunk, akkor persze két dolgot még feltétlen meg kell még tennünk: egyrészt vagy elmagyarázzuk a nyomorultaknak, hogy mit jelent ma demokratának lenni, és saját demokrata értékeinket folyamatosan az arcukba tolva mindent elkövetünk, hogy építsük (értsd: átalakítsuk) az ő demokráciájukat – ez az úgynevezett támogató attitűd. 

Ha ennél kevésbé konstruktív demokraták vagyunk, akkor csak simán kirekesztjük, pellengérre állítjuk az ország, Európa vagy éppen a világ szeme előtt őket, és folyamatosan felhívjuk mindenki figyelmét arra, mennyire is nem demokraták a mai világ jelen körülményei és elvárásai szerint - ez a megszégyenítő attitűd. Ha ezt választjuk, az azért jó, mert akkor saját unikális demokrata létünk továbbra is egyedi és messze földön híres marad. Minél több a nem-demokrata, annál demokratábbak vagyunk mi magunk.

Ha ezzel megvagyunk (mármint azzal, hogy átalakítjuk a demokráciájukat, vagy éppen megkérdőjelezzük azt), akkor jó demokrata módjára már csak hátra kell dőlnünk, és folyamatosan arra találni bizonyítékokat, miért is nem demokraták a nem-demokraták. Ez utóbbi amúgy nem nehéz feladat, sőt, igazából nem is feladat, leginkább csak könnyed szórakozás.

Nincs harsány feminizmus egy országban? Az nem demokrácia. Túl sok a nemzeti lobogó a középületeken? Vagy éppen meg kell tanulni a nemzeti (!) himnuszt az iskolában? Esetleg buktatnak a tanárok, ha rosszul tanul a gyermek? Sorkatonaság gondolata?  Kötelező közösségi munka fiatalok részére? Kereszténység említése, vagy arra való hivatkozás? A közösségi érdek fontosabbá tétele az egyén érdekénél? Nem elég multikulturális egy iskola vagy munkahely? Nem kapnak babát a kisfiúk, dömpert a lányok az óvodában? A börtönben penészes a fal? Tényleges életfogytiglan is kiszabható? Hát kérem, ma ott tartunk, hogy ezek sokak szemében a nem kellően szabad, nem kellően nyitott társadalmak sajátjai, amelyek ebből adódóan biztosan nem lehetnek ma már valódi demokráciák.

Úgy tűnik, a modern Nyugat ebben látja a folyamatos megújulást, így próbálja meg elhitetni egyrészt önmagával, másrészt a világ többi részével is azt, hogy kellően progresszív, és fényt, utat mutat az emberiség egészének, ahogyan azt mindig is szerette volna tenni. De hova vezet mindez? Főleg akkor, hogy ha az (sok esetben valóban kreált) jogok teljesülése tűnik szinte mindennél fontosabbnak, miközben számos más, korábban klasszikusnak vélt igény, elvárás és egyben jog is háttérbe szorul, sőt, egész egyszerűen megkérdőjeleződik. Nem, talán inkább szerencsésebb azt írni, hogy megkérdőjelezik azok, akik az új, frissen feltalált jogokat akarják érvényesíteni, leginkább úgy, hogy ráerőltetik azt az emberekre.

A demokráciát, mint kifejezést persze nem a fentiek alapján kellene értelmezni, de ki akar a mai világban már oda visszamenni, hogy mit is jelentett valaha a démosz, vagy, hogy mennyi mesterségesnek tetsző patinát pakoltunk főleg az elmúlt két évtizedben erre az elhasznált kifejezésre.

Elképzelt, elvárt módon működő államok, amelyekben elvárt, pontosabban illendő módon viselkedő, gondolkodó és cselekvő emberek vannak. Lehetőleg kizárólagosan. Valahogy így kellene kinéznie a nagy demokrácia-elméletnek, amelyet számos modernül viselkedő neo-demokrata elképzel, és teszik ezt úgy, hogy ma már sok esetben az alapvető emberi természetet, zsigeri ösztönöket, vagy éppen társadalom-pszichológiai jellemzőket is félresöprik.

Az ember alapjában véve előítéletes. Egy mai neo-demokrata büszkén hirdeti, hogy ő nem. Az ember alapjában véve tart az ismeretlentől, kétkedve, vonakodva figyel mindent, ami számára idegen. Egy neo-demokrata természetesen nem, és ezt is úgy hirdeti önmagáról, hogy közben megbélyegzi, lenézi azokat, akikben ez a félelem még ott van. Az ember a tapasztalatai alapján eldönti, hogy mire és hogyan reagál. Egy neo-demokrata nem, mindig mindennek új esélyt ad, illetve elvárja, hogy a világ is ilyen legyen.

Nagyon fontos leszögezni, ma Magyarországon az emberek túlnyomó többsége nem vonja kétségbe a demokrácia alapvető fundamentumait. De az emberek igenis értik és érzik azt, hogy mi a helyes és mi a helytelen.

Az egyén szuverenitása nem kérdőjelezhető meg, igaz?  Egy állam, egy társadalom szuverenitása viszont igen?

Szóval jó lenne lassan a demokráciát is kanonizálni.

Megérteni, felfogni, hogy mi az, ami valóban elvárható - sőt, megkövetelhető! - egy olyan államtól és olyan társadalomtól, amelyben az egyenlőség, valamint a jogok és a kötelezettségek rendszere összhangban áll azzal, hogy az emberek nagy része harmóniára, békés együttélésre és folyamatos perspektívákra, pozitív jövőképre vágyik, illetve bizalomra egymás iránt.

Biztosnak látszik, hogy nem lesz egyetlen olyan igazi demokrácia sem (legalábbis a világnak ebben a felében), ami bármikor is megfelelne a fanyalgóknak. Azoknak, akik éppen most is ránk böknek és eldöntik, hogy ők valóban demokraták, mi pedig soha nem érhetünk a nyomukba.