De nem is ez a lényeg. Pár napja rémülten írt rám, hogy mi a fene történik szeretett hazájában. Mire néhány hónap múlva hazaér, burkában fogadj majd az anyukája? Próbáltam megnyugtatni, hogy bár a helyzet nem egyszerű, de erre talán nem kerül sor. A hazai portálokat nem nagyon van ideje olvasni, tájékozódásra marad a CNN, ami mostanában nem egy varázslatos meseországnak festi le Magyarországot.

Éppen emiatt megkért, írjam le neki, hogy élem meg a kialakult helyzetet. Azt tudja rólam, hogy egy egészséges gondolkodású, hazáját szerető, európai állampolgár vagyok. Már csak azt kellett tudnom, hol vesztette el a fonalat. Valami olyasmire még emlékszik, hogy a híradó állandóan azzal kezdődött, hol, mennyi határsértőt fogtak el. Az első gondolatom az volt: úgy látom lesz mit mesélnem.

Drága barátom!

Júniusra a határsértők száma olyan méreteket öltött, hogy a kormány úgy döntött lezárja a magyar-szerb zöldhatárt. A valóságban ez egy négy méter magas drótkerítést jelentett, amit fel is húztak azóta.

A hír hallatán az eddiginél is nagyobb invázió indult meg Európa irányába. Többször jártam akkoriban a szerb határ mentén, sőt még Szerbiában is. Minden esetben elképesztő, poszt-apokaliptikus látvány fogadott. Tudod, az az érzés, amikor nem hiszed el, hogy ez megtörténhet. Mindenhol emberek, akik teljesen kivannak, szemetet és mocskot hagynak maguk után, és érzed rajtuk, hogy hiába beszél egyik-másik kicsit angolul, bármennyire próbálsz megértő lenni, nehezen tudtok közös nevezőre jutni.

Képzeld el, a legdurvább az volt, amikor egyik este beültünk egy szegedi pizzériába vacsizni. A jól menő éttermet nullára tették, az illemhelyből törökfürdőt varázsoltak, a pincérnőt meg olyan szinten szívatták, hogy nekem volt kellemetlen. Értjük mi, hogy ahonnan jönnek, az más kultúra, ott nem veszik emberszámba a nőket. De ez még egyelőre Európa, ahol nemcsak szeretjük, de tiszteljük is a gyengébbik nemet.

Amikor beszélgettünk velük, kivétel nélkül mindenki azt mondta, hogy Németországba szeretne menni, mert „ott jól élnek az emberek, sok pénzt lehet keresni, és nincs háború.” Ezután már csak idő kérdése volt, hogy ez a hatalmas tömeg mikor jelenik meg egy nagyobb közlekedési csomópontnál, például Budapesten. Nem sokat kellett várni rájuk...

A Keleti Pályaudvar a nyár második felében ikonikus helyszínné vált. Annyi tévé stábot még tuti, hogy nem láttál! A világ legnagyobb médiumai éjjel-nappal közvetítették az eseményeket; mondjuk volt is mit. Amúgy a kezdeti időkben – ez talán még olyan július vége lehetett – a viszonyokhoz képest egész normális volt a helyzet.

Kisgyermekes családok, fiatalok, barátságos férfiak és asszonyok használták ideiglenes szállásnak a nemrég felújított Keleti Pályaudvar előtti teret. Elmesélték, hogy miért kellett elhagyniuk a hazájukat, lehetett velük beszélgetni. Aztán a helyzet napról napra rosszabb lett. Néhány nap alatt az addigra tranzitzónává minősített Keletit migránsok ezrei lepték el. Már nem voltak kedvesek, barátságosak pedig annyira sem. Előfordult, hogy megtámadtak embereket, és verekedés is tört ki. De elhiheted, hogy azoknak a budapestieknek sem volt túl kellemes, akik nap mint nap arra jártak dolgozni.

A uniós szabályoknak és egyezményeknek köszönhetően a magyar hatóságok nem engedhették fel őket a vonatra, így nem tudtak továbbutazni az áhított Németországba. Emiatt elég nagy balhé tört ki. Tüntetni kezdtek. Na, az elég para volt.

Egyébként most gondolok bele: mennyire kemény, hogy néhány nap ittlét után már tüntetgettek. Basszus, ezt gyorsan megtanulták. Kint voltam több ilyen megmozduláson, félelmetes volt. Látszott a szemükben, hogy ezek a srácok nem szaroznak, itt csinálhat bárki bármit, ők véghezviszik, amit a fejükbe vettek. Persze, a Keleti Pályaudvarnál történtekből – még ha ez hülyén is hangzik – a politika, a civil szervezetek, a média is próbált hasznot kovácsolni. Elképesztő hetek voltak, sok budapestit megviselt.

Aztán egyik reggel a migránsok úgy ébredtek, hogy ha vonattal nem, akkor majd gyalog eljutnak Ausztriába, onnan meg Németországba. Ez is szép sztori volt. Lebénították az M1-est, aztán végül BKV meg Volán buszokkal szállították őket az osztrák határra.

Aztán még történt egy csomó minden. Röszke... a gáncsoló operatőr... Egyszóval  történelmet élünk minden nap. Jövő héten folytatom. Minden jót neked!