Görögország válságba került. Egy olyan, alapvetően gazdasági krízist élt át, amely az Európai Unió jövőjét tekintve súlyos politikai kérdéseket vet fel. Habár a tüzet eloltották, a parázs még mindig ég.

A görög kilépés középtávon továbbra is opció maradhat és azt a veszélyt rejti magában, hogy elindulhat egy olyan folyamat, amelynek a végén majd csak pislogunk, hogy hová is tűntek a tagállamok. A Grexit geopolitikai és biztonsági kockázatait nem szabad alábecsülni. Gondoljunk csak például egy lehetséges orosz közeledésre, vagy a migrációs útvonalak határvédelmére.

Augusztusban Alekszisz Ciprasz benyújtotta lemondását, és kiírásra kerültek a szeptember 20-i előrehozott választások, a görög politika instabilitása azonban úgy tűnik elég sokáig kísért még bennünket.

Általános tévhit, hogy az európai gazdasági válságot a túlzott hitelfelvétel és az államadósság okozta. Igaz, hogy néhány ország, köztük Görögország is, keményen rászokott a hitelekre a válságot megelőzően, de ott van például Spanyolország, amelynek költségvetési többlete volt egészen addig, ameddig a gazdasága nem omlott össze. A mély recesszió volt az, amely aztán a súlyos adósságválságot megteremtette és nem fordítva.

Egyszerűen fogalmazva a probléma gyökere, nem az egyes kormányok felelőtlen lépéseiben, hanem az euróövezet szerkezeti hibáiban keresendő. Ezeken a hibákon, a centrum-periféria különbségeken pedig semmilyen mentőcsomag nem képes segíteni, mindössze csak elódázza a szükséges szembenézést az alapvető kérdésekkel. Európa, akárcsak a migránskrízis kezelésében, most is a rövid távon egyszerűbb utat választotta és megúszta, hogy egzisztenciális kérdésekben döntenie kellejen.

No pasaran? Na jó, egy kicsit azért mégis. Kevesebb, mint két héttel az előre hozott görög választások előtt a baloldali radikális Sziriza csak egy kicsivel előzi jobboldali ellenfelét, az Új Demokráciát (ND). Ami mindenképp kiderült Ciprasz pártjáról, hogy radikális marxista rajongói (akik létre is hozták sebtiben a Nép Egység Pártját), miután a „neoliberális kapitalista eurokraták” felmosták velük a padlót, szinte teljesen kiábrándultak belőle.

Újbaloldali sztárság ide vagy oda, a párt összességében egy pragmatikus politikai szereplővé transzformálódott, a korábban megismert ideológiától duzzadó forradalmi brigádnak pedig még temetés sem jutott. A kérdés már csak az, hogy miképp reagálnak erre az urnáknál az egyre dühösebb görög fiatalok.

Valóban, a görög nyugdíjasok átlagnyugdíja a válság előtt 1000-1200 euró között mozgott, és még most is eléri a 800 eurót. Ezzel szemben egy magyar nyugdíjas átlagnyugdíja 200-300 euró között van. Nem kell tehát aggódni, Athénban még azért lesz pénz csirke farhátra a választásokat követően is.

Ha arra gondolunk, hogy jóval 11 százalék fölötti munkanélküliségi arány, vagy, hogy a válságban erősen érintett országok között vannak olyanok, amelyeknél a GDP értéke még mindig nem éri el a 2007-es szintet, akkor eléggé úgy tűnik, hogy a krízis nem hogy nem véget ért, hanem nagyon is fenyegetően van jelen.

A romló gazdasági mutatóknak köszönhetően szélsőséges csoportosulások bukkannak fel, és erősödnek meg egyre több tagállamban. Bár a helyzet teljesen más, mint a 2008-as válság időszakában, de egyes országokban a gazdasági kilátások azóta nem, hogy javuló, hanem egyenesen romló tendenciát mutatnak. Ezzel pedig vissza is tértünk Görögországhoz.

Igen, már megint a klasszikus dilemma. Úgy tűnik annak ellenére, hogy az EU számos intézménye tölt be sokkal erősebb pozíciót, mint hajdanán (ld. Európai Parlament, Európai Bizottság vagy Európai Központi Bank), a mostani görög esetet nézve egyértelműen kiderült, hogy a komoly ügyekben hozott végső döntések még mindig a tagállamok kormányai révén születnek meg, ráadásul meglehetősen döcögősen.

Kényelmes megoldás mindenért a lusta görögöket hibáztatni, de a helyzet nem ilyen egyszerű. Görögországot a 2008-as válság megnyomorította. Ezt egy elhibázott fiskális kezeléssel próbálták orvosolni, amely a csőd felé sodorta a görög államot. Míg az IMF és a trojka segítsége rövid távon valóban elkerülhetővé tette a katasztrófát, számos olyan mulasztást tartalmazott, amely a mai, még katasztrofálisabb helyzetet szinte elkerülhetetlenné tette.

Azzal, hogy nem sikerült újrastrukturálni a görög adósságot, valamint, hogy az állami szektor megszorításait hibásan vitték véghez, az IMF nagyon is felelős a jelenlegi görög állapotok miatt.

A görög helyzet, különösképp annak „demokratikus”, a szuverenitást támogató (sic!) kezelése figyelmeztető jel lehet minden tagállam számára. Az unió magállamai, különösképpen a német-francia tengely nem tűri az ellentmondást és a különutas megoldásokat. Nüansznyi különbségek persze vannak a német és a francia álláspontban – egyfajta „jó zsaru-rossz zsaru” játékot űznek, melynek lényege, hogy a centrumállamok érdekei nem sérülhetnek.

A görög tárgyalások és Ciprasz totális elpusztítása a vita nyilvánossága miatt volt tanulságos, habár régóta sejthettük, hogy ez valahogy így néz ki a brüsszeli színfalak mögött. Érdemes tehát felkészülnünk a „kvóta-vitára” is, hasonló erővel és nyomásgyakorlással kell majd szembenéznie az ellentábor képviselőinek.

A görög példa is mutatja, hogy a szuverenitás kérdése még inkább felértékelődik kicsiny kontinensünkön.

Európának bele kell néznie a tyúk szemébe.